Csodaszép tavasz

Krajcsi Erzsébet  2009.3.28. 17:47

Az a csodaszép tavasz! Lesz-e olyan még egyszer? Zöldelltek a fák, sok már virágba is borult, és azok az illatok…!

Az esti séták és a család. Valami eszeveszett boldogság járt át, igen, ez az ÉLET! Olyan nagy örömet éreztem, mint még soha. Rendben volt minden, volt munkám és a lányaim is egészségesek és gyönyörűek. A drága jó párom mellettem. Túl voltam egy csúnya váláson, van egy közös gyerekünk, nagyon szereti a nagyobbik is. Sikerült az albérletből is kijutni, vettünk hitelre egy kis lakást. Nekem ez az első otthonom, és maradéktalanul boldognak éreztem magam. Azt hiszem kevés nálam elégedettebb ember volt akkorban ezen a világon. Sokat terveztünk, beszélgettünk. A jövő igazán szépnek tűnt. Ez az az állapot, amikor az ember megkérdezi: kel- e még valami? A válasz pedig: nem kell semmi, igazán elégedett vagyok. Nem kell vagyon, csak annyi, hogy a munkámból meg tudjak élni a családommal együtt. Ez pedig megvan, így nem áhítozom semmi több után, csak ez maradjon meg nekünk, és akkor semmi más nem kell.

De egy szűrővizsgálat ezt az idilli helyzetet rémálommá változtatta egy perc alatt. A szép tavasz tovaszállt. Megmaradt a keserű tény: mellrák.

Most mi legyen? Mit tehetnék? Istenem, de szép az élet! Miért akkor, amikor a legboldogabb vagyok? És miért, miért, miért? Azok a gondolatok, amik bennem voltak, a kétségbeesés – hát ezt nehéz leírni. Néztem a kicsi gyermekeimet, és azt éreztem, küzdenem kell. Azt még nem tudtam, hogy egyedül maradok, vagy lesz mellettem valaki, aki segít és bátorít és erőt ad.

A műtét nagyon hamar megtörtént, a teljes mellet eltávolították. Ezt kimondani sem mertem nagyon sokáig, de ma már le is írom. Aztán következett a kemoterápia a maga rémségeivel, de a lányok szeretete segített, persze az orvosok is, ám a család az, amely ilyenkor a mindent jelenti. A depresszió következett: lehetek-e a terhére az egészséges páromnak? A gyerekeknek nem jobb-e, ha nem asszisztálják végig a betegségemet? Nem lenne jobb feladni és nem kínlódni tovább? Hiszen itt semmi sem biztos, az én daganatom rossz besorolású, elég csekély a gyógyulási esély. És akkor, amikor a legelkeseredettebb voltam, akkor értettem meg azt, hogy akármilyen elesett és nyavalyás vagyok is, kellek nekik. Nem vagyok egyedül. Mellettem állnak óvón, féltőn és szeretettel.

Ismét tavasz lett és minő csoda! Ismét virágzott minden, csicseregtek a madarak, szép volt a természet, és örültem a szépnek, örültem, hogy élek. A negyedik tavasz megint bánatot hozott: a másik mellemet is elveszítettem, persze vele járt a többi kezelés is. Kezdtem előröl. Ismét át kellett élnem a kemoterápiás kezelést a maga mellékhatásaival. A gyerekek már megszokták, hogy anyut műtik, és nem esnek kétségbe annyira, mint legelőszőr. Én pedig hiszem, hogy erős leszek és követni tudom a kislányaim fejlődését.

Soha nem hazudtam nekik a betegséggel kapcsolatban, és azt sem ígértem, hogy meggyógyulok. Csak azt, hogy küzdök, és nem adom fel! Igen küzdeni kell, addig ameddig csak lehet, hiszen nagyon sok szépet tartogat még az élet. Lassan itt van ismét a tavasz, zöldellnek a fák, csicseregnek a madarak, virágba borul minden, az esti séták, azok az illatok...! Ismét magaménak mondom a kikeletet, ébred a táj, a kedvem is fényesebb, ahogy a Nap egyre többet süt, a fény valóban erőt ad a további harchoz.

Ez már az ötödik tavasz mióta az ítéletet megtudtam. Hiszem, hogy még sok szép tavasz következik ezután, mert nem vagyok egyedül. A családom mellettem áll, és közös az öröm és közös a bánat, a teher is elviselhetőbb, ha nem egyedül kell hordani.

Az én családom nagyon sokat tett értem: amikor szükségem volt rájuk, mindig ott voltak nekem. Hittek benne, hogy erős vagyok, és én kerülök ki győztesen a harcból. Amikor ismét visszatért a betegség, nem bátortalanodtak el, és engem sem hagytak keseregni, hanem erősítettek, küzdelemre sarkalltak és SZERETTEK. Ez volt a legfontosabb.

Ma már eszembe sem jut, hogy a terhükre vagyok. Teszem, amit tudok, és nagyon szeretem őket. A saját korlátaimat elfogadom, hiszem, hogy így is értékes ember vagyok.

Hát ez az én történetem.

Hozzászólások

@

Küldés