Műtétek, műtétek (1)

Prikryl Vera 2008.5.9. 16:36

Betegségem története, avagy hosszú harcom a rákkal!

1981. augusztus végén, harmincnégy évesen, szabadságom utolsó napjaiban, mosdás közben észre vettem, hogy a bal mellemben van egy zölddiónyi (később az orvosok így határozták meg) csomó.

Nagyon megijedtem, de szerencsés helyzetben voltam, mert a férjem kórházban dolgozott, így néhány telefonhívás után, még azon a héten elvégezték a mammográfiát és a mellkasröntgent. A röntgenosztály főorvos asszonya azonnal elvitt a sebészetre és rájuk bízott, de nekem nem mondott semmit. A sebész főorvos megvizsgált, megnyugtatott, hogy nincs semmi komoly baj. Hétfőn reggel befekszem, kedden megoperál, és ha minden jól megy, szerdán haza is mehetek.

Elérkezett a hétfő, befeküdtem a kórházba, ahol a felvétel során kiderült, hogy szívbeteg vagyok (kétéves korom óta tudom). Konzíliumra került sor, hogy elaltathatnak-e, majd szerdán megműtöttek. Férjem aznap vidéken volt, de tájékoztatták telefonon, és azt mondták neki, mire felébredek, talán már haza is ér. Engem betoltak a műtőbe, aztán már csak arra emlékszem, hogy a kórtermi ágyamon felébredtem, és valami nehéz dolog nyomta a mellkasomat. Amennyire visszaemlékszem, be-benéztek a nővérek, orvosok, de hiába kérdeztem, mit csináltak velem, senki nem mondott semmit. Csupán azt közölték: majd megtudom.

Este hazaérkezett a férjem, és ahogy ránéztem, éreztem, hogy valami nincs rendben. A végén ő mesélte el, hogy sajnos a bal oldalamon teljes mirigyirtást kellett végezni, és további kezelésként sugárterápiát javasoltak. Először fel sem fogtam a helyzetemet, de a férjem ottléte olyan nyugtató volt számomra, hogy nem gondoltam a továbbiakra. A kórházból való hazajövetelem előtt a reggeli mosdásnál összeestem a zuhanyozóban: kinyílt a sebem. Felvittek a kardiológiai intenzív osztályra, és egy héten belül beültették a szervezetembe a pace-makert. Kaptam egy igazolványt, meg egy könyvet a betegségről, úgyis ráérek olvasni, de személyes tájékoztatást, magyarázatot a velem addig történt eseményekre nem kaptam.

1981. október 28-án engedtek haza azzal, hogy naponta kell sugarazásra járnom (először 40, aztán a további fél évben 40 és év végén 20 adag). 1982. január 15-én kezdtem dolgozni. A munkahelyemen a betegségemet (és vele engem) „kirekesztő” módon kezelték: volt, aki azt mondta, fertőzök, tehát nem ül velem egy helyiségben...

Nem sokkal ezután kiléptem erről a munkahelyről, váltottam.

1982. májusában terhes lettem (meggyógyított a sugár, mert „papírom volt” arról, hogy fogamzásképtelen vagyok). De mivel sugárfertőzött volt a magzat, nem tarthattam meg. Egészségügyi küretre kellett mennem, majd hazaengedtek. Két hét múlva lámpás szirénával vittek a mentők a kórházba, ahol negyedórán múlt az életem, mivel méhen kívüli terhességem volt, és a hasüregem már megtelt vérrel...

Ezt is túléltem. A férjem volt a támaszom, ő tájékoztatott mindenről.

Bárcsak le tudnám írni, mit éreztem, amikor megláttam magam…! Az összes tükröt leszedtük a lakásban, de még így is gyűlöltem magam, és a munkába menekültem. Három helyen dolgoztam, a napi huszonnégy órából durván tizennyolcat. Aztán 1985-ben sor került egy mellprotézist beültetésére, ami valamelyest visszabillentett a normális kerékvágásba.

1997. szeptemberéig boldogan, békésen, kicsit dilisen, de viszonylag felszabadultan éltem, mikor is kiderült, hogy a jobb oldalamon a mellemben van egy csomó. A történet hasonló a korábbiakhoz, csak nem vették le a mellemet, csak a csomót és hónaljmirigyből bizonyos részeket. De már onkológus foglalkozott velem, mert a sebész csak operált. Zitazónium nevű gyógyszert szedtem, azt mondták tökéletesen rendbe fogok jönni.

Ez így volt egészen 1998. szeptemberéig, amikor is a „kitakarított” bal oldalamon, a mellprotézis felett keletkezett az újabb daganat.

(Folytatjuk)