Bűnbak kerestetik

Jády Mónika  2009.5.19. 11:12

Amikor azt érezzük, hogy a világ összeesküdött ellenünk, hajlamosak vagyunk arra, hogy otthon, a párunkon vezessük le a feszültséget.

Vigyázat, ez egy veszélyes „játék”!

„Rossz kedve van! Kinek másnak, talán nekem? Én nem vagyok rosszkedvű. Ezt csak ő képzeli be magának. Na jó, bevallom, morcos vagyok, mert megint elfelejtett szemeteszsákokat venni. Soha nem csinálja meg azt, amire megkérem…” És még tovább folytathatnánk a sort… Ismerős a helyzet? Fáradtan esünk be az ajtón, a főnök aznap letolt bennünket, az eladó a szupermarketben jó pár kiszáradt szalámiszeletet is becsomagolt nekünk a frissek mellé, az előttünk haladó autós túl későn jelezte letérési szándékát, és csaknem beléhajtottunk – és akkor ott áll a párunk az ajtóban, és gyanútlanul azt kérdi, hogy jó napunk volt-e. Jó?! Átkozottul rossz! Alig állunk a lábunkon, a főnökünket a pokolba kívánjuk, és akkor ott áll a párunk széles mosollyal az arcán. Ki részesedik a pocsék hangulatunkból?A felettesünk nem, mivel legfeljebb a fantáziánkban szegülünk szembe vele. Az eladó nem, mert túl későn vettük észre, hogy mit sózott ránk. És a kis híján balesetet okozó autós sem. Tehát a párunk az áldozat – és még azt gondoljuk, hogy az ő rossz kedve miatt van elrontva az esténk.

„Soha nem csinálom meg, amire megkértél?” – kérdez vissza egyszerre meglepetten és felháborodottan a férjünk, majd elkezdi sorolni, mi mindent végzett el aznap: elhozta a gyereket az óvodából, a ruhákat a tisztítóból, szemeteszsákot is próbált venni, de nem talált a kívánt méretben. Vagyis tiszta a lelkiismerete, de most már ő is rosszkedvű. Nekünk pedig most már a vacak hangulatunk mellett lelkiismeret-furdalásunk is van, hogy minden ok nélkül leszidtuk a férjünket. Kimondjuk-e: „Ne haragudj, szörnyű napom volt, nem úgy gondoltam?” Néha talán. De sokkal gyakoribb az, hogy veszekedéssé fajul a dolog, és jönnek a kölcsönös vádaskodások. „Ha szolgálati úton vagyok, lustaságból a mosodába viszed a szennyest, miközben én spórolni próbálok, és magam mosok mindent” – lendül támadásba a feleség. „Igen? És ki vette a mosógépet? Ki fizeti a bejárónőt? Én!” – kontrázik a férj. „A bejárónő hetente egyszer jön. A többi napon én takarítok-mosok-vasalok. Én úgyis csak egy cseléd vagyok neked, lábtörlőnek használsz” – jön a válasz.

Ahelyett, hogy elemeznénk a saját érzéseinket, és megkérdeznénk magunktól, miért is rossz a hangulatunk, a másikat hibáztatjuk azért, hogy kutyául érezzük magunkat. John Dollard és Neal E. Miller amerikai kutatók felállították az úgynevezett frusztráció-agresszió hipotézist, ami alátámasztja azt, amit naponta átélünk: Ha sok frusztráció éri az embert, előbb-utóbb agresszíven fog viselkedni. Mivel jól nevelt, nem a nehézfejű kollégájával fog kiabálni, és nem is a lassú banki alkalmazottat fogja siettetni, mert várja a gyereke az óvodában, hanem a saját gyerekét – aki az óvónővel már az ajtó előtt álldogál szomorúan – szidja meg, mert nem tette fel a sapkáját.

A szakemberek projekciónak nevezik azt, amikor átvisszük a problémáinkat valaki másra, mert magunk nem akarjuk értük vállalni a felelősséget. Ha valaki mást teszünk felelőssé a gondjainkért vagy a pocsék hangulatunkért, megkönnyebbülünk. A probléma csak az, hogy továbbadjuk a mérgünket, ami aztán újra visszakerül hozzánk. A velünk szemben álló ugyanis tudja, hogy ő nem tett semmi olyat, ami miatt haragudnunk kellene rá, így felhúzza magát, és már kezdődik is a veszekedés. Vannak párok, akik szinte már rutinosan űzik ezt a veszélyes játékot: az egyik a másikat rendszeresen lelki szemetesládának használja. Persze, ez nem tesz jót egyikük önbecsülésének sem. Ahelyett, hogy egymáshoz simulnának, vagy nevetéssel próbálnák enyhíteni a feszültséget, boxzsáknak használják egymást. Csakhogy ez hosszú távon nem vezet semmi jóra – még a legrobosztusabb boxzsák is elszakad egyszer… Aztán gyűlöletet érzünk egymás iránt (jobb esetben csak rövid ideig), és önsajnálatba esünk.

Előbb-utóbb világossá válik a másik számára, hogy szörnyű napunk volt, ezért érezzük úgy magunkat, mint egy kapcarongy, és vigasztalásra van szükségünk. De nem biztos, hogy a kölcsönös vádaskodások és sértegetések után magához ölel bennünket, és azt mondja: „Dehogy vagy a cselédem. Te vagy a legdrágább kincsem. Meséld el végre, mi bánt, látom, hogy valami bajod van.” Lehet, hogy veszi a kalapját, és dühösen ránk csapja az ajtót, és akkor már nincs senki, akinek a vállán kisírhatnánk magunkat…

Tulajdonképpen fel szeretnénk venni a kontaktust a partnerünkkel, de a bonyolultabb utat válasszuk ahelyett, hogy egyszerűen megkérnénk őt, hogy ma szenteljen nekünk több figyelmet, mert vigaszra szorulunk. Sokunknak ugyanis nehezünkre esik magunkról, a bennünket bántó dolgokról beszélni.

Pedig meg kellene tanulni magunkról, nem pedig másokról beszélni. Nem máshol és másokban, hanem magunkban keresni a rosszkedvünk okát. Meg kellene tanulnunk meghallgatni a másikat, ahelyett, hogy rögtön támadásba lendülünk, és alaposan lehordjuk. Felesleges hangos, erőt rabló vitákba keveredni ahhoz, hogy visszataláljunk a párunkhoz.

Írásunk a Freundin cikke alapján készült.

Hozzászólások

@

Küldés