Egy életre szóló út (2)

Kabók Zita  2010.10.7. 5:42

Így nevezték el azt az önkéntes átnevelő programot, amelyben tavaly részt vettem.

Temucóban már vártak minket. Az első faluban, ahova megérkeztünk, az éjszakát ottani családoknál töltöttük, a fiatalok pedig egy nagy kertben, sátorban aludtak. Megérkeztünk tehát a Weche nevezetű faluba, ahol a falu vezetője Irene üdvözölte csapatunkat. Vacsorával vártak és egy vallási ceremóniába is bevontak bennünket. Hamuban sült kenyeret, lóhúst, rizst és eper italt kínáltak nekünk. A zöldségfélék bőségesen voltak fűszerezve friss korianderrel.

Másnap reggel korán indultunk Longquiumay-be, ahol egy menekülttáborként használatos épületben szállásoltak el bennünket. Majd a Mitrauquen nevű faluba mentünk, ahol dolgozni kezdtünk. Már várt bennünket Lornas, a falu vezére. A Gillatun nevű hegyen kezdtük a munkát. A falu szent helyét kellett megtisztítanunk a szeméttől, száraz ágaktól, levelektől. A gallyakból készült bódékat is lebontottuk, és a szemetet egy óriási kupacba gyűjtöttük. Az ebédet a helyi asszonyok készítették számunkra. A falu családjaitól szedték össze a tányérokat, evőeszközöket, hogy mindnyájan asztalhoz tudjunk ülni. Kályhán főztek – mindent a helyi termésből. Másnap is ugyanitt dolgoztunk. Délután aztán a helyi iskolába mentünk, ahol a gyerekek tradicionális táncot adtak elő. A falu vezére Lornas megköszönte munkánkat és az ima után megkínáltak minket a szent italukkal.

Reggelente és délutánonként mindig összegeztük, hogy aznap mit értünk el, miben segítettünk másoknak és miért éreztük jól magunkat. A fiatalok rájöttek, hogy igazán nagy dolgokra vagyunk képesek csupán szófogadással, megértéssel, odafigyeléssel a másikra. Láttuk, hogy a helyiek nincstelenségben élnek, hogy tévé csak egy van a faluban, a házak többségében nincs villany, autója senkinek nincs, és a falu vezére két órán át gyalogol, hogy a másik faluba érjen, ha a település ügyeit intézi. A fiatalok áterezhették azt, milyen egy igazi, nagy családba tartozni, ahol bár kapni nagyszerű érzés, de adni még felemelőbb.

Ezzel az érzéssel dolgozott Shaun is, mert látta hogy a helybeliek milyen szegények, és mégis: a világot odaadták volna nekünk, hogy megköszönjék a munkánkat. Igazi csapatmunkában volt részünk, bár az elején voltak összezörrenések, de a hét végére már egy összetartó, egymásra odafigyelő és gondoskodó csapat lett belőlünk. Shaun, aki azelőtt a hálát és a törődést nem ismerte, most nem csak átélte, hanem már viszonozni is tudta a kapott értékeket. Már nem csak én kérdeztem meg: ő hogy érzi magát, hanem ő is tőlem. Rájött, hogy nem kell birtokolni ahhoz, hogy a másiknak adni tudjunk, és azt is, hogyan kell szeretettel és odaadással fordulni a másikhoz.

Az utolsó estét egy farmon töltöttük, ahol egy család grillestével várt minket. Itt mindnyájan átértékeltük az időt, amit Chilében töltöttünk. Bár kemény munka volt, de mindenki élvezte minden percét, és senkinek sem akarózott otthagyni a chilei nagy családunkat. A fiatalokra óriási hatást gyakorolt ez az út. A helyiek hálája, távozásunkkor könnybe lábadó szeme felébresztette őket apátiájukból, hiszen olyan ajándékot kaptak, amilyenben még soha nem volt részük.

Az út nem csak a fiatalokra hatott, hanem ránk, mentorokra és a nevelőkre is. Látni azt, hogy egy önmagába zárkózó, semmiben értelmet nem látó, másokkal nem törődő tinédzser hogyan válik nyitott, kedves, érzelmekben gazdag és odaadó fiatallá – egy életre szóló élmény volt!

(Folytatjuk)

A szerző felvételei

Hozzászólások

@

Küldés