Kiskorú özvegyek

Jády Mónika  2016.3.11. 1:15

Hiába tiltja törvény, Nepálban még mindig él a szokás, hogy a gyereklányokat férjhez adják. Ha pedig megözvegyülnek, kitaszítottakká válnak.

A világon 700 millió olyan fiatal nő él, aki a házasságkötése idején még nem töltötte be a 18. életévét. A legtöbb gyermekházasság Nigériában, a Közép-afrikai Köztársaságban, Csádban, Bangladesben valamint Nepálban köttetik. Ez utóbbi ország délkeleti részében készített megrázó riportot az évek óta Ázsiában élő Carsten Stormer.

A nepáli kormány felmérése szerint a nők 63 %-a tizennyolc éves kora előtt lesz asszony, 7 %-uk pedig még a tízet sem töltötte be, amikor férjhez adták – bár a törvény szerint házasság szülői beleegyezéssel 18, egyébként pedig 20 éves kortól köthető. A fővárostól távol eső apró falvakban persze más szabályok érvényesek. A patriarchális, erősen hindu gondolkodás, a kasztrendszer és az ősrégi hagyományok határozzák meg az életet. A serdülő lányoknak kaszton belül férjet választ a család, s az esküvő napjával véget ér számukra a gyerekkor.


„Nem tudtam, mit várnak egy feleségtől” – mondta a riporternek egy 12 évesen férjhez adott lány, akit kétszer olyan idős férje először a nászéjszakán erőszakolt meg, majd azután minden alkalommal, amikor csak kedve támadt. Akkor lélegezhetett fel, amikor férje távol a családtól keresett munkát. Öt nappal később viszont a férfi hozzáért egy biztosítatlan áramvezetékhez, és meghalt. Ezzel a kétgyermekes fiatalasszony özvegy, bekalaya lett, ami csak további szenvedéseket jelent számára. Rá és sorstársaira ugyanis boszorkányként néznek, őket teszik felelőssé férjük haláláért. A hindu írások szerint szerencsétlenséget hoznak, mert valamelyik korábbi életükben, az újjászületések végtelen ciklusában bűnt követtek el. Ezért a mostani életükben meg kell fizetniük. Szinte minden meg van tiltva nekik: nem hordhatnak más színt, csak fehéret (ez a gyász színe Nepálban), nem viselhetnek ékszert, nem vehetnek részt a családi ünnepeken, nem léphetnek be a templomba, nem ehetnek húst és halat sem. Nem hagyhatják el a házat, nem nézhetnek a férfiak szemébe. Ezzel ugyanis szerencsétlenséget hoznának, tartják a férfiak. A legrosszabb esetben a gyermeközvegyet meggyilkolják vagy elűzik a faluból, koldus vagy prostituált lesz belőle, esetleg férje családjának rabszolgája marad, további erőszaknak kitéve. Jobb esetben láthatatlan tagként megtűri a közösség, szülei bújtatják, félve, hogy kiderül, törvényellenesen férjhez adták kiskorú lányukat. Akinek szerencséje és csekély iskolai végzettsége van, Indiában vagy az Emirátusokban találhat munkát. (Egy nem olyan régi rendelet lehetővé teszi, hogy az özvegyek férfi hozzátartozó engedélye nélkül is kérvényezhessék útlevelük kiállítását.)


Ugyancsak kitaszítottakká válnak azok, akiket házasságon kívül teherbe ejtenek. Nem ritka, hogy ezek a szerencsétlen lányok az öngyilkosságot választják a megvetés és üldözés helyett.

De van egy kis remény: a városokban élő özvegyek összefogtak, hogy javítsanak sorstársaik helyzetén. Meghallgatják a rászorultakat, és felvilágosítják őket, hogy jogaik is vannak. A bíróság előtt azért harcolnak, hogy az özvegyek megkapják az őket illető hagyatékot, informálják a rendőrséget, ha egy megbélyegzett nőt elűznek a falujából. Tüntetéseket is szerveznek. Fő céljuk, hogy megváltoztassák az emberek gondolkodását: a férfiakét is, de mindenekelőtt a nőkét, akik szótlanul tűrik az őket érintő igazságtalanságot. Hírük már a félreeső falvakba is eljutott.


Az „Egyedülálló nők csoportja Saptariban” néven működő alapszervezet elnöke Anita Devkota. A 38 éves nőt 15 évesen adták férjhez, 22 évesen lett özvegy. Kétszer kísérelt meg öngyilkosságot. 16 éven keresztül harcolt azért, hogy kiléphessen halott férje árnyékából, megkapja az örökségét, és megtalálja helyét a társadalomban. „Nem hagyom, hogy valaki előírja nekem, hogyan kellene élnem” – mondja ma, s hozzáteszi, erősnek kell lennie, hogy példát mutasson és bátorságot adhasson a hozzá fordulóknak. Ennek ellenére meg van róla győződve, hogy az előző életében valami szörnyűt tett, különben nem gyilkolták volna meg a férjét...

A forrásként szolgáló interjú a német Nido 01/95, valamint a svájci Annabelle magazin idei 2. számában jelent meg.

Hozzászólások

@

Küldés