Lentről felfelé


Madarász Ildikó  2011.5.19. 4:41

Írhatnám alcímnek azt is, hogy az ingyen konyhától az ügyfélszolgálat első emberéig, de azt is, hogy gödörmászásból jeles.

Bármelyiket írhatnám, egyik sem lenne elég kifejező arra, amin Laura átment.
Laurát személyesen ismerem, fürkésző kék szemei kedvesen villannak rám. Már régóta szeretnék vele riportot készíteni. Róla, aki meséket ír, róla, akivel minden eltöltött perc energiával tölt fel, róla, aki azt mondja nekem, varázsolj magadnak boldogságot – lám és is azt tettem, teszem.
Laura kötélnek állt és megengedte, hogy feltegyem kérdéseimet. Fel is tettem és ő válaszolt.

– Jó lenne tudni, hogy hogy kerültél az ingyen konyhára?


– Természetesen a saját hibámból. Meg kellett tanulnom, hogy daccal semmire sem megyek. Szinte gyerekkorom óta harcban álltam a szüleimmel. Mindig mindent azonnal szerettem volna kipróbálni, fejjel a falnak menni. Ők nem engedtek. Sajnos nem indokolták a véleményüket, hanem egyszerűen mindent szerettek volna helyettem intézni, csupa féltésből. Mikor már sokadszorra is helyettem döntöttek a saját életemről, dühösen csaptam be magam mögött az ajtót, egy nagyon csúnya veszekedés után. Csúnyán csuktam, csúnyán elvágta a kezem a kitörő ablaküveg, ma is látszik a helye.
Huszonnégy éves voltam. Szüleim „ügyintézése” miatt már elvált, négyéves fiát nevelő asszony.

Társat kerestem. Rosszul választottam. A fizetésemet a társam folyton kiimádkozta tőlem, pedig mindig elhatároztam, hogy nem hagyom. Aztán megijedtem, hogy egyedül maradok… hiszen csúnyán becsaptam az ajtót! Nem tudtam fizetni az albérletet, a pénz soha nem volt elég, mindig többet követelt tőlem a férfi, akiről azt hittem, szeret. Hitelt vettem fel, kölcsönkértünk mindenkitől. Ez a sok-sok pénz a bárokban, kocsmákban végezte, ahol ez az én párom nagy gavallér volt.

Nem, nem gondoltam az ingyen konyhára, annál büszkébb voltam. De a pénz lehetősége becsábított az önkormányzathoz, a szociális segélyért. Azt hiszem, kaptam is valami egyszeri segélyt, és étkezési jegyeket az ingyen konyhára. Ekkor már terhes voltam, huszonnyolc évesen. Nem tervezett gyermek volt. Tisztában voltam azzal is, hogy a kapcsolat hamarosan véget ér. Már csak a megszokás, és a magánytól való félelem tartott vissza... és az a betört üvegű bejárati ajtó...

Dolgoztam persze. Ügyfélszolgálatos voltam. Tanultam a fogyasztókkal szembeni toleranciát. Ki tudta volna megérteni őket, ha nem én?

Gondolkodtam, hogy megszakíttatom a terhességet. Elmentem az AB-bizottság elé. Ott megértették a helyzetem, de kértek egy ultrahangos vizsgálatot (akkoriban jött ez divatba). Az orvos számításokat végzett, mekkora is az a kis élet a monitoron, megállítható-e még a folyamat, hogy valaha is meglássa a napvilágot. Az ápolónő csak nézett, követte az orvos méricskélő kezét, s egyszerre csak megszólalt: Hogy ver a kicsi szíve!

Akkor már ültem a vizsgálóágyon, és megkérdeztem, hol is lehet jelentkezni a terhesgondozásra.
Őrangyala volt az én még meg sem született kicsi fiamnak. Nem, az életét nem voltam hajlandó elvenni, de vajon fel tudom-e nevelni? Leszek-e olyan erős? Hiszen már egy gyerekért felelős vagyok...
Nyugdíjas, bűbájos őrangyal volt a másik, aki viszont az én lelkemet erősítette. Kolléganőm volt, neki tettem fel a kérdést: Hát hogy tartom el, ki fogja szeretni ezt a gyereket? Olyan igazi, békebeli nagymamás tekintet volt, amint szemüvege fölött átnézve rám pillantott, és olyan egyszerű, és igaz volt a csendes mondata: Ha az Isten adott báránykát, ad neki legelőt is!

Ezzel a mondattal lettem felvértezve, és lettem erősebb, kitartóbb.
Nehezen ment, persze. Az ingyen konyhán a kedves, egyszerű apácák, konyhás nénik féltő szeretettel vettek körül, a körülöttem lévő emberektől mindig kaptam egy-egy tétova mosolyt. Aztán persze gyorsan lehajtották a fejüket, ahogy az az ingyen konyhákon szokás.

És ott volt Vadorzó is. Róla, a vén closhardról külön könyvet lehetne írni. Büdös, és nagyhangú volt, bolond ruhákban járt, és nyitott szívvel koldult: Adj egy százast kölcsön, sose adom vissza!
Az emberek nevettek rajta, de azért volt, aki díjazta az őszinteségét, és kapott pénzt, amit természetesen azon nyomban elköltött a legközelebbi kocsmában. Azt hittem, nem is emlékszik azokra, akik adtak neki. (Régebben én is.) Egyik alkalommal – tél volt, azt hittem soha nem jön már a tavasz – széles vigyorral az arcán állított be az ingyen konyhára. Messziről csápolt a kezével, amiben két csoda piros paradicsomot tartott: Úgy tudom, a kismamáknak kell a vitamin! Ezt neked loptam.

Miután már ő is valamelyik felhő szélén lógatja a lábát, azt hiszem, ő is egy védőangyal volt. Kicsit büdös, nagyon szőrmók, de tiszta, gyermekszívű fura angyal.
Szerettek engem nagyon, miközben a babámra vártam!

De a legnagyobb feladat az enyém maradt. Bekopogni azon a régen becsapott ajtón... Nagy győzelem volt a büszkeségem felett, mikor bekopogtam. Az ajtó kinyílt. Ott álltam, hétéves fiam fogta az egyik kezem, másik a magzatvízben lebegett lustán. Aztán, miután közöltek velem néhány gondolatot, be is léphettem. Természetesen, miután ezeket elfogadtam. Konkrétan, hogy mi hárman csak a családi rangsor legvégére állhatunk, mindenki mást mindig előre kell engednünk, és senkit nem hozhatunk már többé magunkkal. Meghajtottam a fejem, és felvettem ezt a jármot. Azóta sem tettem le.

Jó, azóta talán feledésbe merült ez a kitétel, nem beszéltünk többet róla.

De én nem felejthetem. Nem engedem meg magamnak.

Elfogadásra, türelemre tettem szert. Haragszom-e a szüleimre? Szégyelleném, ha harag, elkeseredettség lenne bennem irányukban. Tisztelem, szeretem őket. Apám szemét az én kezem fogta le, az én szemembe fonódott a tekintete, amin át láttam, láttam a kimondhatatlant...

Lám, változtam, csiszolódtam! Megtanultam a leckét. Persze van még, mit tanulnom! Túl a babázáson, a munkahelyem elvesztésén, meg kellett tanulnom szeretni a földet. A gyerekkoromban úgy utált mezőgazdasági munkákat. Ebből éltünk évekig, amit a föld adott. Piacra hordtam, szabadidőmben kertet gondozni jártam öcsémmel, meg nyaralót takarítani. Volt idő, mikor egyedi bútorkészítéssel foglalkozó üzemben dolgoztam. Hímeztem goblent megrendelésre, miközben néhány mesét fülön csíptem és leírtam. Meséim voltak a lépcsők, amin keresztül eljutottam a helyemre. Megismertem egy versíró asszonyt, akinek a férje festőművész, barátai közt pedig érdekes művészek, kik értették azt a nyelvet, amit beszéltem!

S lassan a következő felismerés is megérett. Saját magam vagyok saját magam sorsának irányítója. Amit szeretnék, azt teremtem.
Teremteni szeretettel lehet. Minél több a szeretet az emberben, annál kevésbé vágyik nagy, és hiábavaló dolgokra. Ezért nincs a buddhista szerzetesnek palotája. Van békessége, szelíd derűje, szeretete a világ iránt. Akit a lelkünkből szeretni tudunk , csak az a miénk. És az mind a miénk. Lám csak, milyen gazdag is vagyok! És ez a gazdagság nehezen elrabolható.

Kirabolt kunyhóm -
ablakába beragyog
az ottfelejtett hold.
(Ryokan Taigu)


Varázsoltam egy munkahelyet, ahol annyi, de annyi szeretnivaló emberrel találkozom naponta! Persze vannak még, akiket meg kell tanulnom szeretni. Nincs lent és fent, hiszen a „lent” időszakában is csodák történtek velem, és a „fent” csak viszonylagos. Álmodom néha azokkal a régi időkkel. De nem félek, hogy visszajönnek, és áldom, hogy megéltem őket. Hogy nincs gödör. Hogy soha nem vagyok egyedül. Hogy soha nem kell félnem, hogy egyedül maradok. Mert velem vannak az emberek, a gondolataim, a környező világmindenség.

Van még kérdésed?

És hogy mik voltak a kérdéseim, amire a választ vártam? Egy csokorba szedem őket, így utólag, mert nem szerettem volna megtörni kérdéseimmel a fent leírtakat:

Hogy találtál aztán vissza? Hogy hatottak rád a megpróbáltatások? És mennyire tudtál boldog lenni, akkor, amikor elvileg a legboldogabbnak kéne lenni egy nőnek, amikor babát vár? Hogy hogy nem segített senki? Miért maradtál annyira magadra? Mi segített ki a gödörből? Vagy ki? Most boldogabb vagy? Tudsz már lefele nézni? Fel is tudsz még? Hova tovább az életeddel? Mik a titkos álmaid? Álmodtad magad vissza? A gödörbe? Mióta írsz meséket? A mesék ötlete miből táplálkozik?

És még ezer kérdés Laura felé, de szerintem mindet megválaszolta nekem azon a napon, amikor a közelébe engedett, egy beszélgetés erejéig...



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Nők és romantika

Vajon miért kedvelik a nők a romantikus könyveket?

2017.8.18.    2


Hat dolog, amit soha

Oriskó Renáta

...de soha ne tegyél meg egy férfiért! Igaz, minden nő boldog párkapcsolatban szeretne élni. Mégsem mindegy, mit teszünk meg ennek érdekében.

2017.6.7.    3


Modern társkeresés

Tompa Orsolya

Mára jelentősen megváltoztak a társkeresési szokások. A személyes kapcsolatépítés, ismerkedés helyét sok esetben felváltja az online forma.

2017.4.5.  1    4


Társkeresés applikációval

Tompa Orsolya

Kis házi felmérésünk a különböző társkereső applikációk világáról, eredményeiről. Sok adat, sok érdekesség!

2017.1.27.    5


Csajos fotózás

Szalay Mona

Sokszor olvasom, vagy hallom a fotózások előtt a következő mondatot: "Pár szép fotót szeretnék magamról, de egyáltalán nem vagyok fotogén."

2017.1.10.    1


Legyen ökokarácsonyunk!

Póda Csenge

Ha van rá módunk, ajándékozzunk kézzel készített termékeket, ezek a legkevesebb hulladékot vonják maguk után, emellett igazán értékesek.

2016.12.14.    14


Karácsony és szilveszter ünneplőben

Az év legsötétebb napjait mindig is összejövetelekkel, egymás közt, fények gyújtásával élték át az emberek.

2016.11.30.    1


Elképzelni a lehetetlent (7)

Zana Anita

Riportsorozatunkban kivételes fiatal sportolók történeteit mutatjuk be. A hetedik részben a tizenkét éves Bőr Marcival ismerkedhetünk meg.

2016.11.29.    27


Hat alapelv étrendünk megváltoztatására

Póda Csenge

Ha szeretnél tenni valamit a környezetedért, emellett vigyázni az egészségedre is, kezdd az étrended megváltoztatásával!

2016.10.27.    10


A maratoni futás hősnője

Póda Erzsébet

Sok mindent tanulhatunk az egykori, 86 évesen is maratont futó, Joy Johnson történetéből. Elsősorban azt, hogy mindenre képesek vagyunk, ha akarjuk.

2016.10.19.    39


Elképzelni a lehetetlent (6)

Zana Anita

Riportsorozatunkban kivételes fiatal sportolók történeteit mutatjuk be. A hatodik részben a Szőcs Marcival ismerkedhetünk meg.

2016.10.16.    5


Elképzelni a lehetetlent (5)

Zana Anita

Riportsorozatunkban kivételes fiatal sportolók történeteit mutatjuk be. Az ötödik részben a tizenöt éves Aranyos Dáviddal ismerkedhetünk meg.

2016.9.26.    484