Töredék Mary életéből(2)

Kabók Zita  2006.6.8. 8:32

Mary, az autista lány ma este már korábban magához „rendelt”, mert szülei pár napra elutaztak.

Lévén egész nap egyedül volt, „intenzívebb” este elé nézek. Félsszel lépek be az ajtón, hogy ma este milyen extra kívánságokkal hozakodik majd elő.

Miközben rizst főzök neki, és a félkész csirkét beteszem a sütőbe, Mary fokhagymás kenyeret majszol. A szendvicset is elkészítem neki másnapra. A kenyér szélét ollóval levágom, mint egy papírkockát, megkenem leheletnyi vajjal, és zöldségkivonatot kenek a tetejére. Nemsokára minden elkészül, Mary is jóllakik, így a tévét nézzük. -- Nagyon meleg van – mondja egyszercsak. A haját lófarokba kell fésülnöm, a feje tetejére, és hajpántot is tesz fel magának, hogy ne melegítse a haja. Nem bírja a meleget, mondja, inkább hideg lehetne.

A múlt héten fényképeket akart kinyomtatni a mobiltelefonjáról. -- Ahhoz kell egy kábel – mondtam --, ami nem is olyan drága, és az interneten is meg lehet rendelni. Kiválasztottuk, megrendeltük és azt terveztük, hogy ma este majd nyomtatunk.
Mary többször elmondta, még a múlt héten, hogy akkor majd feltesszük a képeket a laptopjára és nyomtathatunk, milyen jó lesz! Készített fényképeket a szülei házáról, ahogyan átépítik. Keressük a kábelt, hogy véghez vigyük a tervet, azonban kábel sehol.
Újságok, képregények tucatjai, pamutkötegek, tollak, kötőtűk, kulcstartók százai mindenütt. Nem csoda, hogy egy jelentéktelen kábel eltűnt. Keressük a kis táskában, a nagy táskában, a vállra-akaszthatósban, a sötétkék sporttáskában, mindhiába. Mary az egyik pillanatban rájön, hol hagyta -- biztosan a szülei házában!

--Gyerünk és hozzuk el! -- mondja. Eset kilenc óra van, autóba ülünk. Mary hangosan becsapja a kocsi ajtaját, és vehemensen magyarázza az irányt a szülei házához. Be kell vele mennem az üres házba, fel a szobájába. A ház eléggé kaotikus képet nyújt: az ajtók tövébe ruhadarabok vannak tömködve, hogy ne menjen be a por. Az udvar garázsa lebontva, a helyére konyha épül. Villany nincs, a távirányítós kapu sem működik, téglával kell kitámasztani, óvatosan, úgy hogy a tégla ne látszódjon, magyarázza Mary. Szerencsére ez egyik táskában megtaláljuk a kábelt. Á – mondja --, tudtam, hogy idetettem!

Már fél tíz van, mire visszaérünk, és mire minden működik már tíz óra is elmúlt. Mary ekkorra már elveszíti a türelmét, és nem nagyon érdeklik a képek, így már nem is nyomtatunk, csak megnézzük nagyításban. Megkér, hogy majd reggel vigyem el őt a szüleihez, mert jönnek az építők és nincs kulcsuk. -- Akkor kicsit korábban kell kelnem – mondom --, fél hét körül. Ő majd felkel hatkor, indítványozza, és hát után indulhatunk is. Nem akarok vitába szállni vele, hogy nem kell olyan korán kelni, elég, ha hét után indulunk. Mary még többször elismételgeti, hogy hánykor kelünk, hánykor indulunk, mennyi perc alatt érünk majd oda. Kérdezgeti azt is, hogy felébresszen-e engem?

Reggel már előttem felkel, és mire kibotorkálok a fürdőszobába, ő már a macskát igazgatja, a szemetes zacskóval futkos, és fel-alá járkál a lépcsőn, csapkodja az ajtót.
Miközben fésülködöm és kifestem magam, bejön a szobámba és az ajtóban áll. Azt mondja, elképesztő, hogy csak az ő szemetét nem vitték el a szemetesek már három hete, nem tudja, mit csináljon. Bólogatok és egyetértek, hogy fel kell őket hívni, azért ez mégsem igazságos!

Mire lemegyek, egy kosárba már összekészítette a napi elemózsiáját: az üdítőjét, a kenyerét, egy tányéron a szendvicseket, a kulcsait, a könyveit és a magazinokat. Mintha csak nyaralni menne, pedig délután már jön vissza. Este pedig én is.

2006. május 14. vasárnap

Foto: Mihály Krisztián

Hozzászólások

@

Küldés