A főzés meg én

Madarász Ildikó 2008.11.12. 14:36

– Szerintem a levest kicsit elsóztad! – szólt apám az este, mikor nála voltam,

...és feltettem a kérdést: ízlett-e, amit a múltkor hoztam? Sose lesz tökéletes, tudom. A dédi szerint se vagyok semmilyen háziasszony, mert aki nem tud tyúkot levágni, kopasztani, belezni, az nem háziasszony az ő szemében. Ha ez a ráta, én sose leszek az, mert még nyulat se nyúztam, pulykát sem kergettem az udvaron gyilkos szándékkal, meg a halak is olyan csúszósak…

Pedig próbálkozom.

Próbálkozom sok-sok éve. Ráadásul szeretek is főzni (ami nem egyenesen arányos azzal, hogy tudok is) meg a hasamat is szeretem, persze nem kívülről, mert ha azt már mások is látják, akkor nyilvánvaló a szerelem köztem és az étel közt.

Elég vállalkozó szellemű vagyok. A sütő-főzőt tévésztár egyszerű ételeit is bármikor elkészítem, csak sose értettem, hogy a fél óra alatt elkészíthető, egyszerű vacsorák, nekem miért tartanak két óráig…

Aztán amikor elkészül a mű és hívom a családom, az asztalra néznek, majd rám, majd megint az asztalra és kibuggyanik belőlük a félmondat: Ez valami tévés kecmőce? Pedig szerintem mindig finom, csak lehet, hogy a tálalásban a hiba, meg a kusz-kusz valahogy nem olyan lett, mint a fényképeken.

Magyaros ételeket is szeretek főzni. Ezzel meg az a baj, hogy a párom nem igen szereti a krumplit (honvédség, honvédség), ami ugye a magyar konyha alapja. Nálunk simán előfordul, hogy rántott húshoz tésztát kell kifőznöm, bár igen-igen nehezemre esett feltálalni.

Minden másnap főzök. Munka, bevásárlás, gyerek-lecke után azonnal nekiállok, ami általában este hat óra után esedékes. (Ezt tudná meg S. Norbi!) Ilyenkor azért nem szoktam belevetni magam egy „húspogácsák, tejfölös kukoricában, krumplikrokettel”-be, inkább összeütök egy lecsót.

Jelentem, még élünk!

Bár lehet hogy egészségtelenül, mert hétvégenként azért mindig többfogásos ételhegyeket szoktam előállítani, meg persze akkor sütök is. Olyat még nem tudtam a sütőből kivenni, ami ne fogyott volna el semmi perc alatt. A sütik a gyengéink. Lehet mézes, gyümölcsös, kelt vagy krémes, egyre megy, vagyis lefele a gyomrunk irányába. Mindig több adagot kell készítenem, mert egy adagnyit megeszik kamasz fiam, a másik adagot hárman termeljük be, aztán ha valaki betéved hozzánk vasárnap délután, csak málnaszörppel tudnám kínálni, még akkor is, ha sütöttem volna egy harmadik adagot.

Persze vannak fellángolásaim is, hogy holnaptól megpróbálunk egészségesen enni. Ez megy kábé öt napig. Addigra kiéhezünk. Mert hiába készítem a húst sok-sok salátával, a tésztát zöldséges raguval, a kenyeret meg lecserélem szigorúan barnára, azt veszem észre, hogy konyhaszekrény nyitódik, majd csukódik. Hűtőszekrény ajtó: ki-be. Tébláboló emberekbe botlok a folyosón. Éhesek! No, ilyenkor szoktam palacsintát sütni, persze nem teljes kiörlésű lisztből!

Csupán egy valamire vagyok kifejezetten büszke. Tizenöt éves korom óta tudok rétest sütni! Még Balatonendréden tanultam, Mariska nénitől, édesanyám pótmamájától. Anya mindig levitte a rétesnek valót hozzá, aztán este mentünk tálcákkal a túrós, tökös-mákos, meg a meggyes-darás rétesért. Egyszer nála maradtam és megkérdeztem, hogy mi a titka. Azt válaszolta, hogy semmi titok, és elkezdte mondani a hozzávalókat:
Egy levél – két összemarék liszt. Ezt összegyúrod csipet sóval, löttyintésnyi ecettel, meg annyi langyos vízzel, amennyit felvesz. Nekiállsz dagasztani. Ne legyen túl lágy, mert akkor szakad, de ne is legyen túl kemény, mert akkor nem nyúlik ki. Pihentesd fél órát, aztán lisztezett abroszon szépen elnyújtod…

Ugye milyen egyszerű?

Nekem először kínai volt. Aztán láttam, hogy csinálja, és minden világossá vált: az összemaréknyi, a csipet, a löttyinytésnyi, meg a víz mennyisége.
Talán ez az egyetlen étel, ami elsőre sikerült otthon.

Ezzel leptem meg anyut, tizenöt évesen, egy nyári napon, mikor otthon vakációztam. Levittem az üdülőbe, a munkahelyére. Percekig nem hitte el, hogy ezt én készítettem… Azóta tudok rétest sütni.

Csak tavasszal, meg ősszel veselkedem neki, mert ekkor nincs túl meleg, sem túl hideg. Mindig egész napos programmá válik, ugyanis 5-6 tepsi alatt meg se állok, mert ugye van a család, a barátok, meg a kedves kollégák. Valahogy mindig megszimatolják, hogy mikor esedékes és én nem tudok nemet mondani...

Ma is rétest sütöttem, viszem is apunak. Nem tudom ízlik-e majd neki, vagy a mákos megint túl száraz lesz…