A szerelem méregitala

Póda Erzsébet 2004.12.3. 16:25

Mindannyian ismerjük Otelló és Desdemóna történetét. A féltékeny férj megfojtja szeretett (?) feleségét.

Vagy Trisztán és Aranyhajú Izolda történetét, melyben a két szerelmes végül meghal: valójában házastársaik – talán nem éppen alaptalan – féltékenysége miatt. De ennél még sokkal több, a féltékenységről szóló történet található a világirodalomban, hiszen neves írókat, forgatókönyvírókat ihletett meg e szépnek egyáltalán nem nevezhető, sőt sokak életét megkeserítő, kínzó, gyötrő, szenvedést okozó érzés.

Senkire sem visel a homlokán jelet, hogy féltékeny-e vagy sem. A féltékenység a szerelmi vagy párkapcsolat kezdeti fázisában nem jelentkezik még egyértelműen. Hiszen ekkor még természetes, hogy a férfi/nő mindent tudni akar a partnerétől: mi a kedvtelése, milyen a munkája, mivel és kivel töltötte az időt, amíg nem voltak együtt satöbbi.

Az embernek kezdetben még jól is esik, hogy a másik törődik vele, figyel rá, minden érdekli, ami vele történik. És mivel a féltékeny ember egy ideig visszatartja magát, partnere észre sem veszi, hogy csapdába került. Amikor a zöldszemű szörnyeteg jelenléte nyilvánvalóvá válik, általában már késő. A partnerek már kimondták a boldogító (?) igent. És elkezdődik a pokol! Ami addig jólesett – a kedveskedőnek hitt számonkérés, egyre inkább terhessé válik. Hol voltál? Kivel voltál? Mit csináltál? Miért késtél? Ki volt az a nő/férfi, akinek köszöntél? Biztosan a szeretőd! Miért öltözöl, viselkedsz ilyen kihívóan? Mindenki bámul rád, mert mindenkivel flörtölsz! Miért beszélgetsz olyan kedvesen minden nővel/férfival, biztos le akarsz feküdni vele… Az állandó gyanúsítgatások, felelősségre vonások, a börtön, amelybe a féltékeny ember társát kényszeríti, előbb-utóbb elviselhetetlenné válik.

Bár egyaránt elviselhetetlenül tud féltékeny lenni a férfi és a nő, magát ezt a negatív érzést mégis másként élik át. Kísérleteket végeztek a témakörben. Fiatal nők és férfiak egy-egy csoportjának tagjait külön-külön vizsgálták. A kísérlet abból állt, hogy az alanyoknak, akikre különböző mérőeszközöket, elektródákat helyeztek, kétféle helyzetet kellett elképzelniük: először azt, hogy partnerük szeretkezik valakivel, másodszor azt, hogy partnerük beleszeretett valakibe.

Amikor sikerült magukban felidézni a képet, tehát elképzelni az adott helyzetet, meg kellett nyomniuk egy gombot és a műszerek működésbe léptek. A kísérlet a következő eredménnyel zárult: a férfiak másként reagáltak a vizsgált helyzetekre, mint a nők. Az első helyzet elképzelésekor a férfiak szívverése felgyorsult, pulzusuk percenkét öt dobbanással megemelkedett, homlokukat összeráncolták. A nőknél a pulzus csupán egy dobbanással lett magasabb. A második helyzet elképzelésénél éppen fordított volt a helyzet: a nők, a gondolatra, hogy partnerük beleszeretett valakibe, ugyanolyan hevesen reagáltak, mint a férfiak a szexuális hűtlenségre. A férfiak reakciója az érzelmi hűtlenség elképzelésére, kevésbé volt heves.

A kutatók ebből azt a következtetést vonták le, hogy a férfiagy a szexuális hűtlenségre reagál erősebben, míg a női agy az érzelmi „megcsalásra”. Az előbbit az apaság kérdésével hozták összefüggésbe (az anya mindig biztos, az apa személye azonban kérdéses lehet). Míg az utóbbit azzal, hogy a nők időtlen idők óta tartanak attól, nehogy az „ő férfijuk” több figyelmet szenteljen egy másik nőnek, mint a közös utódokról való gondoskodásnak.

Akik alapvetően féltékeny természetűek, azt mondják, nincs olyan, hogy az ember azért csalta meg a társát, mert az állandóan meggyanúsította. Pedig tucatnyi történet bizonyítja, igenis lehetséges ez – az ember annyira belefárad az állandó ellenőrizgetésbe, felelősségre vonásba, buta kérdezősködésekbe, hogy azt mondja elég! S igenis megfordul a fejében, lehet, hogy tényleg kéne tennie, amivel gyanúsítják. És valóban flörtölni kezd, észreveszi, hogy más (talán sokkal normálisabb) férfi/nő is van a környezetében, akinél a szerelmen vagy szexen kívül esetleg nyugalmat, békét is találhat, s talán még elégtételt is érez a sok megaláztatás, bizalmatlanság miatt.

A szakemberek szerint a féltékenység egyik oka az önbizalomhiány, a másik oka pedig az, hogy maga a féltékeny ember csalja meg a társát. Önmagából indul ki, ezért vádol.

Mások – nem szakemberek – azt állítják, nem létezik szerelem féltékenység nélkül. Minél féltékenyebbek a partnerek egymásra, annál ragyogóbb, lángolóbb a szerelem. Hiszen milyen jókat is lehet szeretkezni egy-egy hatalmas féltékenységi jelenet után! – bizonygatják. De vajon mennyit érhet az a szerelem, amelyben már csak egy hisztériás veszekedés tudja izgalomba hozni a partnereket?!

A szakirodalom szerint négy „gyógymódja” van a féltékenységnek, amely képes enyhíteni (ritkán, könnyebb esetekben megszüntetni) a tüneteket. Első: nem kell reagálni a féltékenykedő gyanúsítgatásaira, nem szabad őt győzködni ártatlanságunkról, mert azzal lovat adunk alá, viszont kategorikusan vissza kell utasítani az alaptalan vádakat. A féltékeny ember ugyanis mindig partnere hűtlenségében hisz, és nem a hűségében. Őt a legszilárdabb alibi sem győzi meg.

Második: a féltékenykedő embernek valószínűleg túl sok szabadideje van vagy nem tudja magát elfoglalni. Keressünk, találjunk ki számára olyan foglalkozást, hobbit, ami érdekli! De vigyázat, ha már a kapcsolat elején látjuk, hogy partnerünket semmi sem érdekli, csak rajtunk lóg, jobb, ha elgondolkodunk rajta, összekötjük-e vele életünket!

Harmadik: sose tárjuk fel neki lelkünk valamennyi zugát! Tartsunk meg magunknak annyi belső szabadságot, amennyire szükségünk van. Ne hagyjuk, hogy teljes lényünket befolyásolja, ránk telepedjen – igenis nekünk is legyen saját akaratunk!

Negyedik: érdemes már a kapcsolat elején tisztázni, melyek azok a dolgok, amelyekbe nem szeretnénk, ha a másik beleavatkozna, vagy helyek, ahova szeretnénk egyedül járni, hobbik, amelyekről nem szeretnénk lemondani, kapcsolatok, amelyeket nem akarunk megszakítani.

A betegesen féltékeny emberre valójában semmivel nem lehet hatni, ezért okos dolog, ha a házasságkötést nem hamarkodjuk el. Először ismerjük meg egymást, és tudatosítsuk, csak akkor érdemes összekötnünk a másikkal az életünket, ha valóban szeret bennünket, tolerálja természetünket, kedvteléseinket és nem tekint bennünket a tulajdonának, nem viselkedik velünk úgy, mintha csak tőle függenénk!

Az igazi, kölcsönös szerelem nem korlátoz, nem gyanúsítgat, nem tesz olyat, ami rosszul esik, nem bánt se szavakkal se tettekkel, nem sajátít ki, nem zsarol és nem aláz meg. Ezt érdemes megjegyezni!