Az Őrült és más mesék

Tóth Zsuzsi  2007.1.15. 8:17

Fiatal munkatársunk az olaszországi Padovában tanul, és nagyon sok érdekességet tapasztal. Az alábbiakban az ő etűdjeiből mazsolázhatunk.

Il Pazzo
Körülbelül a harmadik kávéjánál és az újság felénél tartott Il Pazzo azon a napon, mikor megismertem. Ugyanott ült mindig. Az előcsarnokban a fénymásolók és kávéautomata mellett, az egyetem főépületében.

Egy barátom mesélte, hogy a legendák szerint minden idők betegségébe, a szerelembe őrült bele fiatalsága idején. Húsz évre az alkohol, majd a törvény őreinek fogságába került, ahonnét két diplomával és eljátszott lehetőségekkel a tarsolyában beköltözött mostani helyére. A legtöbben nem szívelik, úgy tűnik, csak azért nem küldik el, mert ez nem tartozik senki munkakörébe. Barátom, aki rettenetesen fél, hogy ő is hasonlóképp játssza majd el egyetlen életét, szintén vegyes érzelmekkel vette tudomásul, hogy Il Pazzo beszélgetni szeretne velünk.

Dosztojevszky félkegyelműje iránti szeretetből meghívtam magunkkal ebédre, s gyermeki naivitása, őszintesége, izgatott érdeklődése szlovák-magyar kultúrám iránt meghatott, elgondolkodtatott mindkettőnket. Beszélgetünk vele azóta is az élet nagy kérdéseiről, s én mindannyiszor megdöbbenek, mennyire nem vesszük tudomásul az értékeket, melyek nem a tévéből vagy más reklámból üvöltenek, hanem a csendben ülnek valahol a közelünkben.

Ha magunk közt terelődik a szó az őrültre, barátom mindig vörösödni kezd, szégyellve korábban gyakran hangoztatott előítéleteit. Ilyenkor egy hajdani kedves tanárom mondása jut eszembe, miszerint addig jó, míg el tud vörösödni az ember. Akkor annyira még nem vastag a képén a bőre...

A sors iróniája, hogy ezt a tanár urat is sokan őrültnek nézték, csak mert a tantárgya mellett emberségre igyekezett tanítani minket.

Don Peppino
Nápolyt látni és meghalni nem rossz ötlet, még jobb, ha előtte elmegyünk Don Peppino éttermébe, aki a híres zűrös városban nőtt fel. Húszéves korában érkezett Velencébe (vagy a Lápok Birodalmába, ahogy ő nevezi az ország legcsodáltabb városát), épp olyan lehetett, mint a szegény, de temperamentumos, erős és nőcsábász Accattone Pasolini filmjében. Oly nagy szeretettel mesélt ő a vásznon a délolasz népről, amint én szeretnék most, írásban.

-- Con le tasche vuote -- vagyis üres zsebekkel érkezett, magyarázza zsebeit kiforgatva, gesztikulálva, mint egy igazi, egészségesen magamutogató, színészkedő nápolyi. Részletesen ecseteli, milyen kemény volt az élete: senki nem szerette, senki nem ismerte. Mennyire kétségbe volt esve a reggelen, mikor arra ébredt, hogy a víz szintje az ágya széléig ér és a papucsai a feje fölött lebegnek. A magas víz errefelé mindennapos jelenség, a helyiek fel is vannak rá készülve, gond nélkül látják egymást vendégül. Az idegeneket viszont nehezen fogadják be. Hősünk a kézenfekvő kérdésre, miért nem tért vissza szülőföldjére, röviden de velősen felel: -- Tudja kedves hölgyem, délen az ész meg a szív, de északon a pénz.

Jobb híján, fantasztikus nápolyi recept alapján vékony tésztájú, ropogósra égetett szélű, sajttól és minden földi jótól roskadozó pizzákat kezdett gyártani két négyzetméteren, amelyből lassan kicsi és kedves étterem kerekedett. Meg is kedvelték őt a környékbeliek. Naphosszat pipázva felügyelte a személyzetet, énekelt és beszélgetett a gyerekekkel.
A hatalom szólt bele a már-már mesébe illő történetébe.

Délen havonta egyszer, az adott napon jön a jól ismert, már-már barátságos spicli, hogy elvigye a pizzo-t, a maffia részesedését a haszonból. Cserébe szent a béke.
Északon rá kellett döbbennie: átláthatatlan a hatalmi rendszer, rengeteg karja van, és mindent akar. Váratlan betörések, fenyegetések mellett, a kínai maffia is belép a képbe. E társaság az éjjeli bárokat uralja, s ilyen mód meg akarja tiltani, hogy alkoholt szolgáljon fel a saját éttermében. Márpedig vacsorázni bor nélkül elvből nem lehet. A vacsora utáni grappát kihagyni úgyszint szentségtörés.

Don Peppino nem játszadozott sokáig a tisztességtelen ellenfelekkel. Börtönben is járt néhányszor, de Velence elég kicsi és zárt ahhoz, hogy nevét mára mindenki ismerje. Az ajtóban, pipázva fogadja a vendégeket, köszöntik is kedvesen, és vég nélkül jönnek, jönnek. Hogy miért? Minden bizonnyal azért, mert a hatvanéves öregúr még mindig ugyanolyan művészi szeretettel főzi az ételt, pörgeti a pizzát és választja ki a megfelelő bort, mint a kezdetekkor. Kötényét ledobva öltönyben handabandázik a jóllakott vendégekkel, viccelődik a gyerekekkel a hölgyeknek meg természetesen hízeleg. A hasát és a kedvességet pedig még a legmegátalkodottabb bűnöző is szereti. Nincs kegyelem viszont a német turistáknak, akik ketchupot kérnek az ő szent tésztájára, esetleg cappuccinót kortyolnak a pizzához vagy majonézzel teszik tönkre a salátát!

De haragudni rá nem lehet, lelki kitöréseit déli dallamok harmonikázásával kompenzálja, és az összes fogásban érzi az ember a legfontosabb fűszert. Hogy a lelkét is belefőzi minden tál ételbe.

A Portás
A Palazzo Maldura a bölcsészkar egyik fontos épülete. Itt tanulhat az ember olyan különös dolgokat, mint magyar nyelv, finnugor nyelvtörténet, fotográfia, dramaturgia. Ennek megfelelően bohém a környezet, itt ül többek között signor Brandalise, egyik korábbi történetem szereplője. Órákat töltenék a kellemes belső parkban fényképezve a fura fazonokat.

Az épületnek hangulatához illő portása van. Igazán kedves lélek, bárkivel szívesen elbeszélget, kézzel-lábbal is, ha nem olasz az ember. Praktikus információkat viszont nem tanácsos kérni tőle. Szerény személyemet is elküldte nemrég a város másik végére, mivel az iroda, amit kerestem az épület második szintjén helyezkedett el. Feltehetőleg az már nem tartozott a látókörébe. Különös, mert egyébként hórihorgas termet, hosszú ősz haja derekáig ér, melyből egy tincset indiánosan befonva visel. Művészettörténetről beszélget a legszívesebben, s tud is róla sok mindent. A hiányosságokat improvizációs készsége és határtalan fantáziája pillanatok alatt pótolja, minek köszönhetően néha abszurdumokat állít a szegény diák a vizsgán, ha későn jut eszébe, kitől hallotta. Csillapíthatatlanul érdeklik a parkban üldögélő diákok jegyzetei, ingyen fénymásolási lehetőséget és soron kívüli könyvtárba jutást kínál cserébe.

Esténként a főtéren látható, fröccsel a kezében. Igazán megható, ahogy hatalmas és egyébként is kirívó külsejével kívülállóként mered a világra, időnként szóba elegyedve az arra járókkal. Szombaton a szomszéd térre költözik, a halpiac közelébe, ecetes tintahalat szopogatva figyeli rohanó társadalmat.

Nem tehetek róla, mindannyiszor megállok a közelében és ráérős nézegetést színlelve figyelem. Olykor kacsint, jelezve, hogy észrevett. Én pedig épp akkor kacsintottam rá, mikor nemrég, üdvözlésemet követően így szólt a társához: -- Annak a szép lánynak én nagyon tetszem...

Hozzászólások

@

Küldés