Bankos kalandok

Kabók Zita 2005.1.27. 18:53

Tudtam, hogy szülőföldemen a vásárlókkal nem mindig bánnak kesztyűs kézzel az elárusítók,

De azt gondoltam, a szolgáltatások talán színvonalasabbak. Karácsony táján, amikor hazautaztam Szlovákiába, meggyőződhettem arról, hogy tévedtem. Hogy ennek mi lehet az oka - az alkalmazottak alacsony száma, a nem kielégítő fizetés, vagy az egyre sokasodó és idegesítő vásárlók - nem tudom. De talán nem is az én feladatom eldönteni ezt. Én csak egy szolgáltatást szerettem volna igénybe venni, de a személyzet nem tudod illedelmesen viselkedni, és velem szemben alkalmazott hangnemet sem lehet még barátságosnak sem nevezni.

A „kalandjaim” (vagy inkább meghurcoltatásom?) ott kezdődtek, hogy külföldről utaltam át valutát egy szlovákiai bankba. Az idő sürgetett, nem tudtam elmenni a bankba, mert teljes munkaidőben dolgoztam. Szerencsére egy napon sikerült hamarabb végeznem, s el tudtam menni a bankba. Kb. 20 perccel a zárás előtt értem oda. Nem mentem a pénztárakhoz, hanem rögtön a „problémás esetek asztalához “. Az úr rögtön megkérdezte, hogy mennyit szeretnék átutalni, amelyre még nem tudtam pontos választ adni. Megnézte a számlám állását, diszkréten odasúgta az összeget, és bementünk egy külön irodába. A papírok kitöltése nem tartott tovább öt percnél, és meg szórakoztattak is. Megnyugodtam, hogy időben elvégeztük a tranzakciót.

Pár nappal ezután elutaztam édes hazámba. A szüleim már az előző napokban is nyomoztak, hogy megérkezett-e a pénzem, mert külföldön elvesztettem a bankkártyámat és féltem, ha sikertelen a tranzakció esetleg visszautalják a pénzt a külföldi számlámra. Hazautazásom következő napján az utam rögtön a bankba vezetett… A pénztárban ellenőrizték a számlámat -- semmiféle pénzről nem tudtak. Közben kiderült, hogy erre a számlára külföldről nem is lehet pénzt küldeni, de pánikra semmi ok, hiszen alakítanak egy ideiglenes számlát, amelyre befut a pénz. Vajon a szüleimnek ezt miért nem tudtak megmondani, amikor a külföldi átutalásról érdeklődtek?

Aztán odaszólt a kolléganő, aki már futkosott a papírral, hogy itt a pénz. (mindenki füle hallatára). Előtte meg kellett nyitnunk egy másik számlát is, amelyre a pénz felét akartam tenni, mert másik fele a barátnőmé volt. A hölgy már intézte a pénzrendezést ide-oda, az emberek is jöttek-mentek, egyre többen szállingóznak ki-be. A bankos hölgy meg csak mormog az orra alatt, hogy: „miért nem maradnak otthon az emberek karácsony előtt, és maguk tegnap is jöhettek volna!” „Hát, kérem szépen -- mondtam -- én csak tegnap este érkeztem haza!” Jobbnak láttuk azonban, ha további számlalekötésekkel most nem foglalkozunk, és a banktisztviselőnő is helyeselt, hogy: azt majd elintézik máskor.

Ezzel az első otthon töltött napom kalandjaim véget értek. Eldöntöttem, egy fillért sem hagyok ebben a bankban. A java azonban még csak most kezdődött. Ünnepek után felkerekedtem, hogy egy másik bankban keressek jobb szolgáltatást. Kávéval, üdítővel, kellemes légkörben fogadtak bennünket. Megnyitottuk a számlákat, és invesztícióval kapcsolatos kérdéseinkre is egyenes választ kaptunk. Rögtön felajánlották az internetbankingot is, melyet egyébként is szerettem volna igénybe venni, hiszen bármikor szükségszerű lehet betekinteni a számláimba. A barátnőm is rögtön át tudta volna hozni a pénzét, hiszen a valutája nem volt lekötve. Persze az is kérdéses volt, hogy a bankban van-e annyi pénz, hogy ki tudják nekünk adni, mert itt azt is előre meg kell rendelni...

Az új bankom azonban készségesen ezt is megérdeklődte nekünk. Visszasétáltunk hát a régi bankba, ahol egy úr fogadott bennünket: „Nerozumiem po maďarsky” (Nem értek magyarul – a szerk.) üdvözléssel. Miután elmondtuk, mit szeretnénk: megszüntetni a devizaszámlát, kivenni a valutát és megrendelni a pénzt az én számlámhoz, mivel a lekötés csak valamikor februárban jár le. Na, elkezdett vakarózni, kérdezősködni a kollegáktól, végül átküldött a „kedves” kolléganőhöz, aki ismét hozta a formáját: miért akarják törölni a számlát, hiszen csak most nyitották? Előbb nem tudták meggondolni?… „Különben is, ennyi pénz nincs is itt.” Mondtuk, hogy van, hiszen az előbb ideszóltak telefonon (a másik bankból). Ekkor mintha már derengeni kezdett volna a fejükben valami. Azonban nem találták meg a trezoros kolleganőt – telefonálgattak ide-oda. „Maguk csak üljenek le!” – szóltak ránk. Mindeközben már a bank egész személyzete (meg a kliensek is) ferde szemmel méregetett bennünket, hisz hallották, hogy milyen problémás kuncsaftok vagyunk. Ennél jobban talán nem is lehetett volna minket leégetni. Vártunk, vártunk… Végre szólítottak, és odamehettünk a pénztárhoz. Aprópénzük nem volt, úgyhogy az összes külföldi valutánkat sikeresen átváltották szlovák koronára. Huh, ezen túlestünk! Szerettem volna megbizonyosodni, hogy az én pénzem is itt lesz, mikor lejár a lekötésem, megkértem hát a hölgyet, hogy szeretném megrendelni a pénzt. „Én már nem leszek itt februárban, menjenek a kolleganőhöz!” – jött a zord válasz.

Inkább kisétáltam a bankból… A kalandok persze még nem értek véget, hiszen a pénzem meg mindig a régi bankban van. Akit megbíztam, ugyan kiveheti a pénzemet, de meg nem szüntetheti a számlát, és kell egy minimális összeget hagyni rajta. Miután hazajövök, persze megszüntethetem, de a lekötés automatikusan meghosszabítódik majd, és én szinte biztos, hogy nem pont akkor leszek itthon, mikor lejár, éppen ezért szankciót fogok fizetni a megszüntetésért, még ha kis összegről is van szó a minimális betét miatt...

Talán külföldi tartózkodásom során már megszoktam, hogy máshogy is lehet a vásárlóval, klienssel bánni, vagy talán igényes vagyok…?
Persze kritizálni könnyű, hibákat találni is…de azt hittem már az Európai Unióban vagyunk.
Ja, hogy csak papíron!?