Bűnök

Madarász Ildikó 2013.2.18. 5:06

Gyűlölöm, ha hazudsz és gyűlölöm, ha nem! Gyűlölöm, ha nem hívsz, és gyűlölöm, ha igen!

Gyűlölöm, ha érvelsz, és gyűlölöm, ha rám hagyod.
Gyűlölöm, ha nézel, és gyűlölöm, amikor nem.
Gyűlölöm, hogy nem gyűlöllek.

Két napja nem láttalak, de mardos a hiányod. Két napja látni sem bírlak, de hiányzol. Szenvedni van csak erőm. És a szenvedéshez sok erő kell. Tudom. Tettem valamit, amit nem kellett volna, és megtudtam valamit, amit nem mondtál el.
Először csak bámultam a csupasz ceruzasorokat, és a düh lassan közeledett, először az elmémbe, aztán a szívemet is elérte.
Üvölteni tudtam volna, aztán üvöltöttem is veled!

Aztán sírtam. Sokáig, sokat.

Túl sokat. Éreztem, hogy sok, égett a szemem. Már alig láttam a feldagadt szemhéjam alól. Anya támogatott. Szavakkal és ölelő karjával. De más karjára vágytam, miértekre válaszokat akartam, érzéseket követeltem, és kértem ki magamnak.

Tudni akartam, de a tudás felnyitásakor émelygés fogott el, mintha egy régen lejárt konzervet nyitottam volna fel. Büdös volt. Csípte az orromat, marta a lelkemet.

Aztán hétfő lett.

Még nem bírtam volna elviselni a látványod, de te jöttél. Jöttél azzal a megbánó arcoddal, azzal a biggyesztett, apró száddal, azzal a mindig erős, ölelő karoddal. Hogy vágytam közéjük! És hogy gyűlöltem, hogy vágyok!
Eddig még nem tudtam, hogy milyen érzés nem hozzáérni, ha hozzá akarsz. Hogy nem csókolni, ha másra sem vágysz jobban Hogy inkább üvölteni, mikor belül csendben hallgatsz. Azután elmentél, elkullogtál, elsomfordáltál. Mondtál te is érveket, ellenkeztél, és fogadkoztál. De a legfontosabbat többször a fülembe súgtad: szeretsz. Mindig is szerettél, mióta megláttál.

Egyszer csak elkezdett ásni, kaparni bennem az érzés: már megbocsátottam! Megbocsátottam akkor, amikor újra megláttalak. Nem tudok nem megbocsátani! Gyenge vagyok, vagy erős? Ettől gyenge és pont ezért erős?

Aztán kedd lett.

Már tudom, hogy nekem nem ajándék a távolság. Nekem büntetés. Minden nélküled töltött perc újabb szobafogság a szívemnek. De ma még tartanom kell magam. Felkúszott bennem a büszkeség, vagy tartás, vagy nevezzük akárminek, és ma még – talán holnap is – hagyom, hogy szenvedj. Úgy ahogy szenvedtem én is. Én már attól is szenvedek, hogy téged nyomorultul látlak. Két nappal ezelőtt kívántam nyomorúságodat, látni akartam kutyakivertséged, de már sajnállak.

Legszívesebben a füledet vakargatnám, mint egy jó kutyának, aki ekkor érzi gazdája elismerését, rajongását. De ma még nem engedlek be a házba, a házamba, ma még hagyom, hogy kivert kutya legyél, szívem hűvösében.

Aztán szerda lett.
Ma meg kellett csókolnom.
Csütörtökre választ ígértem.

Aztán csütörtök lett.

Remegve vártalak. Te, remegve vártál. Hallottam szíved dobbanását, amikor a mellkasodra húztam magam. Hevesen vert. Nem mondtam sem igent, se nemet. Minden benne volt ölelésemben. Minden benne volt ölelésedben. Szeretek, és szeretve vagyok! Minden bűnünk ellenére.

Már akkor szerettelek, amikor először megláttalak. Pedig nem tudtam rólad semmit. Nem tudtam, hogy volt-e fogszabályzód, hogy volt-e szemüveged, hogy hány bárányhimlő volt az orrodon, hogy hányas voltál történelemből... De ismertem minden ívét az arcodnak, láttam az aranypöttyöket a szemedben, láttam szempillád ívét. Hittem a szemednek.

Már akkor szerettelek.

Most is szeretlek. Minden bűnöm ellenére. Hiszem, hogy határozott jogunk van a saját bűneinkhez, és tudom, hogy minden bűnért meg kell fizetni. Én szenvedéssel fizetek érte.

Már két napja nem láttalak. Már két napja nem öleltelek. Már két napja nem csókoltalak. Szenvedéssel fizetek érte. Négy napja nem értem hozzád. Ötödik nap megcsókoltál. Remélem nem méltányosságból! Remélem, hogy méltányosságból jött az érzés, és nem maga az érzés a méltányosság.
A csókodból tudtam, hogy nem.

Csütörtökön hozzám bújtál. Mellkasom égett az érintéstől. Hajad tengerébe fújtam minden bánatom. S a bánat, ködfelhőként felettünk tovaszállt.

Szeretek, és szeretve vagyok! Minden bűnünk ellenére...