Hattyúlét hattyúként


Madarász Ildikó  2013.3.14. 5:27

Sajog a bütyköm. Majd este beborogatom, de addig még hátra van jó két óra.

Persze kibírom, mert miért ne bírnám? Folyamatosan azt hallgatom, hogy ki kell bírni, mert akkor miért jöttem ide, minek akarom ezt, miért ez a folyamatos nyavalygás, és egyébként is: nagyon fiatal vagyok, bírni kell. Mindent.

Szóval, hadd sajogjon! Sajoghat vele együtt a vádlim, a rüsztöm, a felkarom és az oldalam, ma egyelőre ezek használódtak el a legjobban. És még egy plié, tour, élencé. Lányok, frissebben! Eszter sem alszik!

Hát persze, hogy nem alszom. Hogy tudnék aludni ebben a zajban? Csak elgondolkodtam, hogy egy tizenkét menetes meccs hányadik meneténél tarthatok? Mikor jön a kiütéssel nyert győzelem? Csak elnézem a mesternőt, miközben szorgalmasan tartom a harmadik lábpozíciót. Milyen karcsú, milyen szikár, milyen inas, milyen szigorú a tekintete, milyen szúrós! Talán a gondolataimat is látja – az ebédemmel együtt.

Ó, az ebéd!

Ha nyolc mondatban kéne definiálnom a vágyaimat, az első négy helyen biztosan a kolbászos rántotta, a méteres kalács puncstortával, a nokedli pörkölttel és a félkilós tábla csoki szerepelne, váltakozó sorrendben. A másik négy vágyálmomra már kérnék egy kis gondolkodási időt.

Étendu... étendu... glissé... sauté... sauté! Ki nem hallja az ütemet?

Hogy hallom, az biztos! De látom, hogy a mesternő nem látja, hogy hallom. Engem néz. Elgondolkodom, hogy miért is. Két okból nézik a rúdnál az embert: mert sugárzóan tehetséges, vagy, mert reménytelenül botlábú vagy -kezű, vagy, a legszerencsétlenebb szituációban, mindkettő.

Jelenleg egyiknek sem érzem magam. Olyan vagyok, mint az összes többi: fáradt, kimerült, éhes.

De már csak egy óra!

Anya mindig azzal engedett el (kiskoromban, amikor még kicsi, kicsi lány voltam, és inkább barbiztam volna, mint órára menni, és kérleltem, hogy csak ma nem, hogy ma, csak ma ne kelljen felvenni a balettcipőt, vagy később, amikor erőtlennek éreztem magam a női bajok első napjaiban), hogy az erőm meg fog felelni vágyaim mértékéhez. Eddig igaza volt: mindig tudtam mozgósítani a legutolsót is. Mindig pont annyi volt, amennyire aznap szükségem lehetett.

Van, hogy úgy érzem, kétféle ember létezik a földön: én és az összes többi.
Persze megengedem, hogy bárki más is érezzen így, de jelen pillanatban a kitartott croisé közben csak én vagyok egyedül, a világgal szemben. A mesternővel szemben.
Értem a vezényszavakat, hallom a zongora ütemét, érzem a vér lüktetését a fülemben, a nyakam feszült, az állam fenn, a tekintetem Kinga tarkóján. Tényleg figyelek, és erőt merítek a lábamba nyilalló fájdalomból, és akarom. Akarom jól csinálni!

Kicsit ki kell magam zökkenteni a lábamra irányuló gondolatból: fürdés után találkozom Péterrel. Lesz majd egy óránk, aztán irány törit tanulni, mert mindjárt érettségi, és ugye nem csak a tánc van, hanem matek, magyar, és angol is.

A mesternő a sarokból néz, látom a szemem sarkából, hiába vagyok Kinga takarásában.

Kicsit megbicsaklott a felismeréstől a lábam, de azonnal korrigáltam a mozdulatot, szerintem bárki számára felismerhetetlen pillanat volt. A mesternőn kívül.

Megálljt parancsolt. Azt kérte szusszanjunk. Közben persze figyeljünk, mert valamit szeretne közölni velünk.

Kikerültem! Biztosan kikerültem, a bicsaklásom volt rá az ámen.

Mi lesz otthon! Hogy mondom el? Tizenöt éve táncolok – tizenöt évem válik semmivé?

Pedig minden adottságom meg van/volt hozzá: háromévesen, mikor a csontozatomat nézték, amikor a spiccemet ellenőrizték, amikor a lazaságomra fény derült, amikor nem nőttem 180 centisre, amikor túl voltam a többfordulós felvételiken, amikor nemet mondtam századszorra is a hasábburgonyára, amikor azt mondták, hogy a tehetségem mellé már csak szorgalom kell... És én szorgalmas voltam. Vagy mégsem eléggé?

Az ember alapból feltételezi, hogy minden összejön. De aztán ráébred, hogy nem mindig és nem minden. És akkor rájön, hogy egyelőre elég, ha egyszerre csak egy katasztrófát hárít el.

Csak most ne! Nem tehetnek ki a koreográfiából! Ha most megúszom, holnaptól még keményebb leszek. Ha létezik még bennem plusz, vagy tartalék, vagy utolsó erőbedobás, azt holnap elővarázsolom magamból, de mára már elfogytam. Nincs bennem több energia, elszántság, tehetség. Mára már nem adhatom, ami nincs.

Hátrapislantok a tükörben Orsira. Az arcán saját feszültségemet látom. Talán ő is megbicsaklott? Vagy rossz volt a kéztartása, kiölte belőle a fáradtság a kecsességet? Valakinek hangosan felhorkan a gyomra. Ezen máskor mosolyogni szoktunk, de most mindenki a hang irányába fordítja a fejét. A mesternő felől jött a hang. Idegesen nyel egyet. Futón végigpásztáz bennünket, gondolom, a mosoly szikráját keresi, de most hiába.

Hirtelen megszánom. Ő is éhes! Mióta lehet éhes? Negyven éve? Biztosan, ha ennyi mindent elért. Mit áldozott be és fel? Már nem látom annyira szúrósnak a szemét, inkább fáradtnak. Száraz a bőre. A rengeteg és évtizedekig tartó folyamatos folyadékveszteségnek köszönhetően. Most szinte másnak látom, mint fél órával ezelőtt. Velünk együtt kimerült, fáradt, éhes. Semmivel nem különbözik tőlünk.

Csak annyival, hogy jelenleg ő tudja csak, ki van bent, és ki van kint.
Lélegzet-visszafojtva várjuk a közlendőjét.
Lányok, gratulálok, nagyon szép munka volt! Ha meglesz a lábatokban is a rutin, az előadás nagy siker lesz. Köszönöm! Mehettek!

Maradtam! Maradtunk! Legalábbis holnapig mindenképp…



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Arcunk elárulja, milyenek vagyunk

Emberként nem vagyunk egyformák, maximum hasonlíthatunk egymásra.

2018.7.18.    1


Szégyen

Magyar Anett

Számtalan estém ért úgy véget, hogy megvertek. Abban reménykedtem, hogy a férjemnek ízlik a vacsora, hogy a szeretőjétől úgy tér haza, hogy kielégült, és az ágyba vágyik, aludni. Akkor elmaradna a verés, a fájdalom. (Olvasónk írása a felhívásunkra érkezett.)

2018.7.17.  3    40


Változtassunk!

Rajczi Viktória

Mindenki számára eljöhet a pillanat, mikor úgy érzi: lezárult életének egy szakasza.

2018.7.12.    41


Álmaink nem hazudnak

Póda Erzsébet

Életünk egyharmadát alvással töltjük. Az alvás egy misztikus birodalomba vezet minket: az álmok tündéri vagy lidérces világába.

2018.6.15.    45


Hogyan éljük túl a szakítást?

Faar Ida

A szerelem olyan, mint a háború: egyszerűen, és könnyedén kezdődik, és kínok között sok áldozatot követelve ér véget.

2018.6.13.    21


9 tipp az anyagi stabilitásra

Faar Ida

Pénz. Mindennek az alfája és ómegája, a világ mozgatórugója – hiánya (állítólag a sokszoros megléte is) sok-sok gond és aggodalom forrása.

2018.4.13.    5


A nők közötti barátság

Póda Erzsébet

A női barátságok különleges kapcsolatok: áthatja őket a jellegzetes női gyengédség. Nem is csoda, hiszen számukra fontosak az érzelmek.

2018.2.4.    24


7 tipp a stresszmentes reggelekért

Faar Ida

Vannak napok, amikor arra ébredünk, hogy azt sem tudjuk, a hét melyik napja köszöntött ránk.

2018.1.9.    7


Jobb formában

Jády Mónika

Kicsit nehéz a dolgunk, így, ünnepek után... Viszont mindenképpen jó, ha odafigyelünk az életmódunkra.

2018.1.7.    16


Takarítási mánia

Faar Ida

Már két teljes órája nála ülök, de nem jutottunk semmire.

2017.11.6.  1    12


Hogyan adjuk el gyorsan lakásunkat?

Nem mindegy, hogyan látunk hozzá lakásunk eladásának, hogy az vonzó legyen az érdeklődők számára.

2017.9.22.    4


Négy hasznos ajándék férfiaknak

Összegyűjtöttünk négy olyan kiegészítőt, amit biztosan szeretni fog, és hasznát fogja venni a hétköznapokban.

2017.6.2.    8