Stafírungom

Madarász Ildikó 2008.8.26. 14:06

Ha szerda, akkor piac.

Szerencsés helyzetben vagyok, mert a munkahelyemtől kb. 200 méterre van a kirakodás, még az ablakból is láthatom a felhozatal egy részét.

Minden szerdán reggel héttől érzem a sült kolbász illatát, ami persze felizgat, de én fegyelmezett úri nő módjára, csak nagyon ritkán csábulok el, akkor is inkább megkérek egy kollégát, hozzon 20 dekát, de ha kicsit több az se baj…

Múlt héten szerdán én is piacoltam.

Konyharuhát kellett vennem, házasságunk tizenhat éve alatt először, mert a „stafírung” eddig kitartott. Ugyanis még abból a korszakból való vagyok, akit stafírungoztak. Tizenéves korom óta gyűjtötték a hozományt. Születésnapra, karácsonyra és más jeles alkalmakra keresztanyáméktól, nagynénéméktől mindig valami „gyönyörű” ágyneműt, vagy otthagyhatatlan kompótos készletet, esetleg a lengyelpiacról alkalmi vételben vásárolt törölközőket kaptam.

Ugyan sokkal jobban örültem volna valamilyen könyvnek, vagy napszemüvegnek, később pedig egy jó farmernacinak, de mivel jól nevelt gyermek voltam, mindig illedelmesen megköszöntem, és betettem a szekrényemnek abba a részébe ahol ezeket a holmikat gyűjtöttem. Hozzányúlni sohase lehetett, legfeljebb nézegetni, átsimítani a damasztterítőt, hogy érezni lehessen az anyag hűvös érintését. Hát én se nem nézegettem, se nem simogattam, ezt az anyukám tette meg helyettem üres perceiben, kellemes sóhajok közepette és elégedetten szemlélve az egyre növekvő kupacot.

Ahogy az évek teltek, egyre kétségbeesettebben próbáltam lobbizni annak érdekében, hogy valami „normális” ajándékot kapjak. Tettem finom célzásokat, utaltam rá, hogy milyen gyorsan növök és már tényleg, jó lenne egy új camping bicaj… Lett is ajándék, persze meg is köszöntem és mentem a már említett szekrény felé és betettem: a selyempapírba szépen becsomagolt konyharuhákat és lepedőket. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy örültem, sőt talán inkább sírni tudtam volna.

Aztán az évek csak teltek, újabb polcokat kellett „beüzemelni” a stafírungomnak, én meg csendesen beletörődtem.

Érettségi, ballagás: ajándékok, ágyneműk, evőeszközök…
És ez még nem volt elég: egy idő múlva édesanyám bejött a szobámba és hívott, hogy menjek segíteni a konyhába, meg mutatni is akar valamit. Hát nekem – annak idején – ha szóltak, azonnal mennem kellett. Bableves készül, s hozzá krumplis pogácsa. Anya szólt, hogy akkor ő most el fogja mondani, hogyan is kell elkészíteni, ne aggódjak ő itt lesz mellettem, de ma én főzök! A pánik forró hulláma csapott végig a testemen. Én??? Végül csak elkészült az ebéd, s annyi dicséretet soha nem kaptam, mint akkor… Onnantól aztán nem volt megállás. Folyton bizonyítani akartam.

Ott lógtam a konyhában, figyeltem anyut. Láttam, mit tesz a krumplifőzelékbe, hogy kavarja a madártejet, mikor kell leszedni a habot a húslevesről, vagy épp mikor mondható egy piskótára hogy „szépen feljött”! Egyre több és több étel illata maradt az orromba, egyre csak szívtam magamba a magyar konyha fortélyait, anyám trükkjeit, azt, hogyan kell a szinte semmiből, valamit csinálni. Főzni még mindig nem főztem sokat, de a fejemben volt szinte minden étel elkészítésének menete.

Aztán felnőtt lettem. Megismertem egy olyan fiút, aki elfogadott, szeretett, kiállt mellettem. Eljött az esküvőnk napja. Az addig sem kevés stafírungom egy újabb halommal gazdagodott, aminek akkor szintén nem nagyon örültem, mert lakásra kuporgattunk… volna. De végül mégiscsak lett saját otthonunk. A lakáson kívül szinte semmink nem volt, csak a határtalan boldogságunk. Beköltöztünk és anyám rögtön bejelentkezett, hogy akkor ő holnap jönne a holmimmal…

Csak kicsit néztem rá bután. Milyen holmimmal? A nadrágom rajtam, a többi a fogason, a fehérneműim tisztán hevernek a fiókban, a fogkefém a fürdőszoba polcán. Nem értettem, de mondtam, hogy gyere csak nyugodtan bármikor. Értetlenségem hamar értésre talált abban a pillanatban, amikor mentünk volna fürödni, de nincs törölköző, sütöttem volna a déditől kapott tojást, de nincs miben… Persze nem feküdtünk le koszosan, éhesen, szomjasan, de másnap nagyon örültem anyunak és a csurig megpakolt autónak. Szépen behajtottuk a szekrénybe az ágyneműket, törölközőket, kiraktuk a poharakat, tányérokat, fiókba kerültek a konyharuhák tucatjai, terítő került az étkező asztalra… és sort sokáig folytathatnám!

Az ajándékom beérett.

Láttam anyám arcát, hogy csak úgy ragyog, mikor örömömet látta. De ő ezt már mind tudta, sok-sok évvel azelőtt, mikor az első lepedőt betette a szekrényembe, megkezdve a stafírungomat.

Persze enni is kellett és az első ebéd, amit a saját lakásunkban magamtól, egyedül főztem, persze a bableves volt, krumplis pogácsával…

Nem mondom, hogy nem voltak baklövéseim a főzés terén – párom tudna meséli az első húslevesemről, ami tökéletes lett volna, ha nem szórom tele babérlevéllel – de minden-minden bent volt a fejemben, anyám stafírungjaként, aki jó anyaként akaratomon és tudtomon kívül ellátott útravalóval, a kezdéshez szükséges tudással.

A konyharuhák is kitartottak tizenhat évig, pont mikor én is elkezdhetném gyűjteni a saját lányomnak az útravalót… ha lenne lányom.

De Tamás fiam már tud gofrit sütni, és van egy borospohár készletem, dobozban, ami egyszer csak jó lesz valamikor, valakinek…