Váratlan vendégek

Kabók Zita  2005.2.22. 18:14

Manchesteri munkatársunk igaz története arról, hogyan nyújtott jó szívvel és gyanútlanul szállást földijeinek, és azok hogyan éltek vissza a vendégszeretetével.

…Szeretném a szeretet fényét látni az emberek szemében, szeretnek adni és kapni, szeretném, ha mindenki egy táborba tartozna. Azok táborába, akik tisztelettel vannak egymás iránt, akik nem féltékenyek, nem követelnek, és emberi méltósággal viselkednek egymással szemben...

Csütörtök
Négy suhanc nekivág a nagyvilágnak.

Péntek
Megjelennek nálam. Az íróasztalomnál ülök, telefonálok, mikor egy sms érkezik. „Szia Zita, itt vagyunk Manchesterben, tudnál kicsit segíteni munkát keresni?” Nincs időm felhívni őket, mert nagyon sok a munkám, csak gyorsan válaszolok, hogy merre vegyék az irányt, és hol találkozzunk. Fél hat után már várnak a metróállomáson. Négy srác közeledik felém, óriási kofferokkal, pakkokkal. Csak kettőt ismerek közülük, a többiekkel most találkozom életemben először. A lakásomra megyünk, eszünk, és rögtön nekivágunk a szálláskeresésnek. Szerencsénkre sikerül este fél tízre megbeszélnünk egy találkozót, megnézhetünk egy lakást. A fiúk nem tudnak dönteni. Drágállják, de jó lenne kivenni az egészet, hiszen a barátnők is ki akarnak jönni utánuk. A tulajdonos még gondolkodik, nem kapunk rögtön választ. Beindul a munkakeresés is, telefonálok, sms-t írok, mindenkinek, akinek tudok. A fiúk még itt nem dolgoztak, angolul sem beszélnek, senki sem kínálja nekik tálcán a munkát. Közben már este tíz óra is elmúlt, elmegyek velük egy hotelba, az is nagyon drága. További szállást keresünk, míg végre 40 fontért bepasszírozzuk őket egy szobába.

Szombat
11-ig alszanak, majd jönnek hozzánk. Mire hazaérek munkából a lakótársam már lebeszélt nekem egy találkozót egy esetleges szállásadóval. Délután 3-kor elmegyünk, várunk. A hölgy csak nem jön. Várunk. Már 6 óra, meg mindig semmi, hív hogy már úton van, segíteni akar, ne siettessük. Megérkezik. Mi az emeleten várunk, ő a földszinten a rendőrséggel telefonál. Az egyik házában a lakó kizárta a társát. Türelmesen várunk, hiszen kell a szállás. A néger hölgy nagyon sokat beszél, alig jutok szóhoz, az egész nagyon fárasztó. Végül elmegyünk a házába, ahol furcsa emberekkel találkozunk. Mindenhol hideg van, a földön hamu, a konyhában rendetlenség, a lámpákból hiányoznak az égők, az emeleten sötétben botorkálunk. Körülbelül három órás beszélgetés után valahogyan megegyezünk. A fiúk ma itt aludhatnak, és aztán majd áthelyezi őket egy másik helyre. Mikor megkérdezem, hogy kaphatnánk-e kulcsokat, a hölgy idegesen rám néz, hogy ugyan már hogyan, mikor semmit nem fizettünk, és még a szerződés sincs aláírva. De hiszen előtte megbeszéltük, hogy semmit nem írhatunk alá, majd csak hétfőn az irodában! Mindeközben alig jutok szóhoz. A hölgy azt hadarja, hogy ő megbízott bennem, hogy megbeszélem a fiúkkal, de így? Esetleg majd holnap megtárgyalhatjuk. Én már az első perctől ideges voltam, hiszen a fiúk is elkezdtek nyafogni, hogy inkább akkor az előző szállás… Éjjel 11 óra -- sehol sem vagyunk, az utcán sétálunk. Egyikük sem szól, mindenki tudja, hogy csak nálunk maradhatnak.

Vasárnap
Telefonáltak a barátaikkal. Állítólag van munka. Másnap reggel elmentek.

A hét folyamán kaptam egy-két esemest tőlük, hogy van szerződésük, és hamarosan munka is lesz.

A következő héten újabb telefonhívás: mégsincs munka, nem tudják, mihez kezdjenek magukkal, talán inkább visszajönnének. Közben nekem az egyik munkaadó jelzett, hogy lenne valami takarítási munka a fiúk részére. A fiúk is megörülnek, startolnak vissza Manchesterbe. Egy kis félsz van bennem: ugye nem megint a mi lakásunkba…?!

Csütörtök
Az íróasztalomnál tevékenykedek, jön az esemes. „Itt vagyunk Manchesterben, hol találkozunk?” Nincs időm visszaírni. A fiúk már várnak a metróállomáson. Természetesen hozzánk jönnek. Felhívok pár szállást, a jövőre nézve, de nincs elég pénzük, hogy a letétet kifizessék, így nem keresgélek tovább. Térképet és utasításokat nyomok a kezükbe, hova menjenek munkát keresni: a hatalmas bevásárlóközpontba, az indiai negyedbe, ahol vagy száz étterem van. Kezdek ideges lenni, hogy mi lesz itt velük – és velünk. Felforgatják a napjainkat, zörögnek, beszédük a falakat rengeti, ajtót nyitják-csukják, ha dohányozni mennek. Az egész már kezd nagyon terhes lenni. Hívtam őket? A barátaim? Nem! Mégis hazaiak, az utcán pedig nem aludhatnak. Nem elég elszántak, mondogatom magamnak, nem tudom mi lesz így velük.

Megint hétfő
A fiúk bejártak mindent: repülőteret, éttermeket, cégeket, bevásárlóközpontokat. Munka nincs sehol, vagy csak ígéretek. Elég rosszul néznek ki, össze-vissza esznek, a földön matracokon alszanak, de nem szomorkodnak. Álmokat szövögetnek arról, hogy itt milyen jó lesz, megtanulnak angolul pár hónap alatt, bérelnek valami üzlethelységet, kihozzák a barátokat, barátnőket, spórolnak ennyit-meg annyit, és addig nem mennek haza, amíg a gazdasági helyzet otthon nem javul. Kicsit ideges vagyok eme gondolatokat hallván. Célokat kellene kitűzni, vagy legalább az elszállásoláson gondolkodni. Nevetgélnek, egy-két cigi, valahogyan mindig lesz, ők megélnek kenyéren és vízen is – mondják. De vajon próbálták-e már? Este megmondjuk a fiúknak, hogy jó lenne, ha másnap elmennének, mert nekünk is nyugalomra van szükségünk, és még meg sem kérdezték, hogy esetleg nem kellene-e fizetniük azért, hogy nálunk lakhatnak.

Kedd
A levegő vibrál, pláne azután, hogy a lakótársam meghallja, amint az egyik fiú rólunk beszél: hogy nem baj, ha mi nem segítünk, majd a szlovák csajok, akikkel összefutottak biztosan a segítségükre lesznek. Különben is ez a jópofaság már nem megy neki irántunk. Miután délután hazajövök, megtudom eme kecsegtető híreket rólunk, hogy milyen gonoszak is vagyunk. Utálok csalódni az emberekben, ez pedig kiváltképp rosszul esik, hiszen már majdnem egy hete osztjuk meg kis lakásunkat a váratlan „betolakodókkal”, amit hozzáteszem a szerződésünk alapján nem is lenne szabad.

Este van, 8 óra körül a kapucsengő megszólal. Jönnek a fiúk. Egyikük magára vállalja a többiek összes bűnét, és beszélget velünk, elmondja, mi volt. Hurcolkodásnak semmi jele, úgy néz ki, maradnak. Engedélyt kértek tőlünk? Nem. Az egyik „áruló” be sem jön a szobánkba, egy szót sem szól hozzánk, úgy látszik, erre sem tart méltónak bennünket. Én belekezdek a témába, és megmondom az illetőnek, hogy nem kell tovább jópofáskodnia, hiszen hallottuk a reggeli előadását. Azóta csend van, csak az egyik fiú beszél velünk. Meg a másik, aki megkért, hogy hívjam fel az egyik vállalatot, van-e munka számukra. Hallom, ahogy zörögnek a szomszéd szobában, egy-két szót is elcsípek. Már éjfél van. Nem tudni mi lesz holnap, lesz-e munka, vagy szállás. Sokat markoltak, de keveset fogtak? Mindenesetre személyemben eggyel több ember szívében húztak újabb fájó strigulát, aki így csalódott bennük.
Az jár a fejemben: ha adsz, köszönetért ne könyörögj, ha kérsz, tenyered ne tárd szét, mert üres marad, ha magadban bízol, ne higgy a másiknak. Nem érdemes!

És még mindig nálunk laknak…

(Folytatás: Visszavonulás)

Hozzászólások

@

Küldés