Vásároljunk tudatosan!

Póda Erzsébet 2004.11.24. 16:00

November 27-e a "Ne vásárolj semmit!" nap...

Sokáig Rezsi bácsi olajos padlós falusi kisboltja jelentette számomra a bevásárlást, ahol reggelente sorba kellett állni a kenyérért, meg a tejért. Idejártam vásárolni előbb anyukámmal, aztán már persze egyedül is. A puritán boltocskában csak a legfontosabb élelmiszereket, és háztartási cikkeket lehetett megvásárolni, de akkoriban nem is volt másra igény.

Persze a bolt polcain időnként különlegességek is feltűntek. Karácsony tájékán színes dobozokban szaloncukor, húsvét előtt tojásfesték, egyes névnapokkor egy- vagy kétféle bonbon. Sőt csakis és kizárólag a nőnap hetében színes masnival átkötött, csokis mogyorót rejtő nagy nőnapi csokoládészívek is. Egyszer, már januártól kuporgattam a zsebpénzemet, hogy tudjak egy ilyet venni anyukámnak. Emlékszem, horribilis összegbe került: tizenöt koronába! Még nagymamától is kérnem kellett pénzt, hogy meglegyen az ára. Meg is szidott érte anyukám rendesen, hogy minek költök ilyen drágaságra, azon a pénzen már vehettek volna nekem alsóneműt…

Későbbi emlékeim a bevásárlásról a sorban állással kapcsolatosak. Mert volt olyan időszak, amikor mindenért sorba kellett állni: lisztért, vécépapírért, vattáért, szalvétáért, mosóporért, és még ki tudja mi mindenért. Éppen ezért a bevásárlás akkoriban nem tartozott az emberek kedvenc elfoglaltságai közé – nem úgy, mint most.

Ma már kedvére vásárolhat az ember! Akár órákon át sétálgathat a szupermarket polclabirintusai között, válogathat a haszontalanabbnál haszontalanabb dolgok közül. Miközben zúg a zene, villognak a fények, akciókat jelző színes papírok csábítanak. Van bor-, sör-, üdítő-, krumpliszirom-, sajt-, szalámi- és csokikóstoló. De a pénztárnál ugyanúgy sorban kell állni, mint annak idején, amikor még nem volt ekkora árutömeg az üzletekben. És ugyanúgy nem biztos, hogy az ember rátalál arra a dologra, ami a szíve vágya. Az elárusítók ugyanolyan mogorvák, mint akkor, amikor csak gyéren akadt eladnivaló az üzletekben.

Mert igaz, hogy százhúszféle, vagy még ennél is több, tejtermék meg élelmiszer közül válogathatunk, de a szupermarketben éppúgy átvernek minket, mint a kisboltokban. Ha nem vagyunk résen, csak otthon derül ki, hogy az eladó a friss kenyér helyett a tegnapelőttit nyomja a kezünkbe. A joghurt, a dobozos üdítő, a mustár meg a konzerv szavatossági ideje már lejárt. A hentes valami rejtélyes módon fél adag romlott szalámit csempészett a csomagolópapírba. A drága ementáli vákuumzacskója az alsó részen rég felszakadt, és mikor észrevesszük (otthon), már penészes sajtot tartunk a kezünkben. És a villanyégő dobozából a szemfüles vevőtársunk üzletben elfogyasztott csokiszeletének üres papírja meg egy kis doboz fogpiszkáló kerül elő…

A márkás bőrcipő két hét múlva elszakad, de választhatunk. Vagy reklamálunk, és járhatunk hóban mezítláb, mert kétszer kitavaszodik, mire a gyártó cég rehabilitál bennünket (a legtöbbször úgysem ismeri el, hogy pocsék árut gyártott). Vagy szemétbe dobjuk, és veszünk helyette egy másikat, mert nem akarjuk, hogy lefagyjon az öregujjunk a lábunkon. A butikokban csak a címlaplányok tudnak maguknak ruhát vásárolni, a molett üzletekben meg a százhúsz kilósak.

Mit csináljon, aki nem tartozik a két szélsőség halmazába? Bánatában menjen el egy üzletközpontba, vigasztalódjon az árutömeg láttán (mily jólétben élünk!), és vegyen magának egy tábla csokoládét, müzliszeletet, mélyhűtött borsót, frissen sült grillcsirkét, kínai fokhagymát, kilenckilós mosóport, gőzölős vasalót, esőkabátot, macskaeledelt, és még sorolhatnám.

(Juj, de nem szeretek vásárolni!)