Visszapillantás

Kabók Zita  2007.7.19. 9:22

„Az élet szólhat a semmiről, de szólhat valamiről is.” (Rose Hacker, 101 éves újságírónő)

Rose Hacker 1906-ban született, édesapja lengyel származású, zsidó vallású, édesanyja londoni, szintén zsidó.

Egy ideig édesapja szabászati boltjában dolgozott, Londonban, majd divattervező lett és Párizsba ment, ahol divatbemutatókon dolgozott. Mint radikális szocialista, az 1930-as években ugyanazon a hajón utazott a Szovjetunióba, mint Beatrice és Sidney Weeb. Az Női Tudósítók Közös Magazinjához került, és az ötvenes években házassági tanácsadóként dolgozott. Tinédzserek számára írt könyveket a szexualitásról. A hetvenes években a londoni tanács tagjává választották. Ma a Progresszív Liga (Progressive League) elnöke, idejét szobrászattal és tánccal tölti.

„Az élet jó, egészséges vagyok, az elmém tiszta. Nem felek a haláltól, hiszen az élet természetes velejárója. Készen vagyok rá. Nem hiszek Istenben, és a halál utáni életben sem. Néha azt kívánom, bárcsak hinnék benne, úgy kényelmesebb lenne, ám mégsem hiszek“-- állítja.

A The Observer Magazine riportere születésnapi interjút készített vele. Érdekes és talán tanulságos is lehet számunkra egy ilyen időskorú nő véleménye az életről.

Minden reggel egy óráig tart, míg összeszedem magam. A jobb szemgödrömet is ki kell tisztítani a piszoktól, műfogsorom van, az ínyem nagyon fáj, és amikor a hallókészülékemet teszem be, hangosan sípol, ami majd´ megőrjít. Röviden annyit mondhatok magamról, hogy elfelejtem a neveket, embereket, akiket jól ismerek. De egyet sose felejtek el – hogy nagyon szerencsés vagyok.

Az első táncos vacsoraestén, amikor 18 éves voltam és a legjobb ruhámat viseltem, úgy szúrtam át a csirkét, hogy az a földre repült. Az udvarlóm, George, a padlóra csúszott és azt kiabálta, hogy „csibe, csibe, csibe!” és én meg akartam halni… Ez a történet akkor bukkant fel újra az emlékezetemben, amikor a férjem meghalt és láttam, hogy George a következő, akinek a teste hamvasztásra vár...

Az emberek manapság nem tudják, hogy a szegénység és nyomor mit jelent. A húszas éveimben lettem szocialista -- éhezők százait láttam az Oxford Utcában (London), éhezők ezreit Wales-ből, Közép-Angliából, akik egy hüvellyel kisebbek voltak, mint mi déliek.

A legördögibb dolog, amiért harcolnunk kell, az alap emberi értékek és a nemzetiség. Vannak egyházi iskoláink, amelyek minősíthetetlenek. Mert amíg ezek léteznek, soha nem lesz béke.

Amikor először kezdtem házassági tanácsadással foglalkozni, a háború után, találkoztam olyan feleségekkel, akik nem mertek megfürödni a férjeik előtt a hálóingjük nélkül. A legnagyobb probléma, amit életem során felfedeztem: a házasságok tökéletlensége.

A boldogtalanságot az én életemben a dohányzó emberek ápolása és gondozása jelentette, és a szomorú vég. Mindenki a családomban, a férjemet beleértve, a hetvenes éveiben halt meg.

Minden nap iszom egy kupicával: a whisky a kedvencem, de bármit megiszom.

Biztos voltam benne, hogy a férjem után hamarosan én is meghalok. Hetvenhat voltam és elhasznált. De ez nem történt meg. Kilencven éves koromig randiztam. Nyolcvan éves korom körül szerelembe estem egy homokos férfival, akit egy nílusi hajózáson ismertem meg.

Amikor az első világháborúban megszólaltak a szirénák, a szüleink leültettek minket az asztal alá, és kakaót itattak velünk. Huszonöt évvel később ugyanazt tettem a saját gyerekeimmel.

Miért nem tudunk beszélni, mi idősebb emberek a szexről kuncogás nélkül…?

Az emberek ebben a korban már szivárognak. Erről senki se beszél, de ha elmész egy öregember házába, az a vizelettől bűzlik.

Az elhízottság undorító. Csak annyit kell tenni, hogy kevesebbet eszünk!

A szerelem olyan érzés, mintha forró szirupot öntenének az ember hátára.

Optimista vagyok. Ha pesszimista lennék, akkor megöltem volna magam már sok-sok évvel ezelőtt. A legjobb példaképem egy öregebb barátom, Alice, 103 éves. Ő nemcsak egy koncentrációs tábor túlélője, hanem átélte a fia halálát is, mikor 64 volt. A táborban, akárhányszor jöttek a gyerekekért, elbújtatta a fiát, mindeközben látta, hogy meghal a férje, anyja és a nővére is.

A zene felszabadít. Olvasni már nem látok, nézni se tudok semmit, de tudok rádiót hallgatni. A Radio 3-at szeretem, még ha egy kicsit jazzes is manapság.

A tai-csi a legcsodálatosabb dolog az elme, a test és a lélegzés kontrollálására. Energiát ad számomra.

A legnagyobb félelmem: látni a gyerekeim halálát. 73 és 70 évesek, és ennek gondolata elviselhetetlen számomra.

Az ölelés számomra az álmom beteljesülése. A szüleink soha nem érintettek meg bennünket, legfeljebb az arcunkat csókolták meg. Amikor édesapám meghalt, a karjába tartott, és sírt, hogy Rosie drága. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor átölelt, és én azt gondoltam magamban, hogy egész életemben erre vártam.

Üdvözlöm a halált, soha nem féltem tőle, hisz elkerülhetetlen.

Az emberek képesek szex nélkül élni, de szeretet nélkül nem. Minél több szexben van részünk, annál több szeretetet és szerelmet akarunk. A szeretet/szerelem a kulcs – ez az egyetlen dolog, ami számít.

Írásunk a Interview: Stephen Emms, The Observer Magazine, 1 April 2007 cikke alapján készült.

Hozzászólások

@

Küldés