Hétköznapi toleranciáim

Póda Erzsébet  2006.10.8. 16:42

Szerintem én nagyon toleráns vagyok. A tűrőképességem a végtelenbe nyúlik.

Többször is megtörtént velem, amikor beteg gyermekemmel várakoztam a rendelőben, hogy megjelent egy tekintélyes létszámú romacsalád is. Rendszerint elfoglalták a rendelő bejárati ajtója előtti helyet, és amikor az ajtó kinyílt, az egész család betódult rajta. Már a tódulás előtt nyilvánvaló volt a váróteremben ülők számára, hogy itt előzködés esete lesz fennforgóban. Az éles tekinteteket, melyeket a lázas gyereküket ápoló fáradt anyukák lövelltek a betolakodók felé, nem lehetett nem észrevenni. Éppen ezért általában a romacsalád legidősebb nőtagja hangosan megjegyezte, hogy a gyerekük lázas, sürgős ápolásra szorul.


Néhány anyuka halkan megjegyezte, hogy az ő gyereke is lázas, de ez mit sem segített a helyzeten. A romák várakozás nélkül bementek az orvoshoz. Hiába tiltakozott olykor-olykor egy-egy öntudatosabb anya, hogy most ő van soron. Legfeljebb azt érte el, hogy kitört egy hangos veszekedés, melynek végén csúnya szitkok szálltak a levegőben.

Én olyankor nagyon toleráns szoktam lenni. Sose szóltam, nem veszekedtem, nem tiltakoztam, hanem szépen ráhúztam a várakozásra még azt a tizenöt percet, amit a tolakodók miatt „nyertem”. Megértettem, hogy nekik sokkal sietősebb, mint nekem.

A kórházi patika egyik pultjánál egy szőke, szemüveges nő szokott kiszolgálni. Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy ha nála váltom ki a receptet, a fizetendő összeg után maradt visszajáró kevesebb, mint amennyinek lennie kellene. Mivel nem feltételeztem, hogy az egészségügyi dolgozó csalna, ezért elkezdtem jobban odafigyelni, hátha én követem el a hibát, vagy rossz vagyok matematikából.

A következő alkalmakkor jobban odafigyeltem. Egyszer tízes, máskor tizenötös számértékű pénzérmét tartott magánál -- miközben szemüvege fölött furcsa pillantást vetett felém. Egy ideig nem szóltam, ám a furcsa pillantásra felfigyelve, azontúl már nem álltam sorba az ő pultja elé. Vagy ha egyedül csak ő szolgált ki, akkor fillére pontosan kiszámoltam a pénzt – de csak miután megnéztem a kinyomtatott számlát. S előfordult az is, hogy más patikába mentem.

Nagyon toleránsan viselkedtem iránta – nem szóltam, hogy becsapott, hanem inkább elkerültem a konfliktust okozó helyzeteket.

A régi kisfőnököm többször is füllentett az értekezleteken a nagyfőnöknek, ha érdeke úgy kívánta. Kezdőként először csodálkoztam a dolgon. Később megpróbáltam korrigálni a „téves információit”, amivel viszont csak azt értem el, hogy megorrolt rám, és sose kaptam dicsérő szót, s nem indítványozott számomra fizetésemelést sem. Még akkor sem, ha az elvégzett munkám alapján megérdemeltem volna. Sőt egy idő után azt hitte, a pozíciójára török.

Én ezután nagyon toleráns lettem: többé nem szóltam, nem korrigáltam, amikor pedig biztosan tudtam, hogy füllent, inkább én pirultam el helyette.

Szerintem én nagyon toleráns vagyok. Nem ugrom ki üvöltve az autómból, amikor elfoglalják előlem a parkolóhelyet. Nem reklamálok, amikor a piacon záptojásokat sóz rám a kofa, esküdözve, hogy ma reggel tojták a saját tyúkjai. Nem teszem szóvá, amikor a boltban összetapogatják előttem a péksüteményt. Nem szólok akkor sem, ha a pincér másnapos ételt hoz az asztalomra – inkább nem eszem meg. Nem veszekszem, amikor a szomszéd a kerítésen átdobja hozzám a szemetet, hanem kiviszem a kukába. Nem csapok az asztalra, amikor a legtöbbet dolgozom, és a legkevesebb fizetést kapom. Nem szállok vitába a hazug, álságos, vagy arrogáns emberekkel…

Szerintem én nagyon toleráns vagyok. Vagy nem ezt nevezik toleranciának?!

Foto: Mihály Krisztián

Hozzászólások

@

Küldés