Mit toleráljunk és mit nem?

Fülöp Éva  2006.10.15. 12:05

Az utóbbi hetekben csak azt hallani, hogy a politikusok üzengetnek egymásnak, ahelyett, hogy közösen keresnének megoldásokat az égető problémákra.

Magyarországon nem beszél egymással jobb- és baloldal, csak a médiákon keresztül üzengetnek egymásnak, ultimátumokat adnak. Szlovákiában a magyar kissebség témája van napirenden mióta az új kormánykoalíció megalakult. Nekem az a érzésem, hogy valakinek jól jön ez a téma figyelemelterelésnek. De kimondottan elegem van már mindkét ország vitáiból.

Az emberek vajon meddig tolerálják azt, hogy a politikusok, akik azért lettek megválasztva és azért kapják a magas fizetésüket, hogy dolgozzanak, folyton ellenségeskednek, vitatkoznak, mások bemocskolásával foglalkoznak? Ha tehetném, kiosztanám őket ezért a viselkedésért, mint egy kisgyereket.

Más téma. Van egy fiú, aki nagyon szereti az édesanyját. Az anyuka véleménye a homoszexualitásról röviden annyi, hogy ez egy betegség, amit gyógyítani kell. A fiú ezért nem meri bevallani, hogy a fiúkhoz vonzódik, hogy van valakije, akit nagyon szeret. Fél, hogy elvesztené édesanyja szeretetét. Arra készül, hogy majd a párjával kimennek külföldre, ahol nyíltan vállalhatják másságukat, messze lesznek a szülők, szomszédok, ismerősök lenéző tekintetétől. A történetnek valószínűleg az lesz a vége, hogy az anya el fogja veszteni a fiát. És ez mind csak azért, mert nem tud toleránsabb lenni a másfajta szexuális orientáció iránt.

De nem csak a mássággal nem tudunk toleránsak lenni. Egyik rokonunk lánya elköltözött otthonról, otthagyta ez egyetemet és dolgozni kezdett. Mindezt csak azért, mert a szülei nem tudták elfogadni, hogy már felnőtt, saját döntéseket hoz és még csak meg sem akarták ismerni a barátját. Az egész hozzáállást nagyon jól fejezi ki a lány nagyapja kijelentése, aki saját bevallása szerint mindennél jobban szereti az unokáját: „-- Hozzánk bármikor jöhet, mert mi szeretjük őt, de a barátja ide be nem teszi a lábát!“ Mindez elhangzott anélkül, hogy bárki a családból találkozott volna, beszélt volna a fiúval, hogy jobban megismerje őt.

Saját tapasztalatom is van e téren. Mikor tizenhét évesen fülig szerelmes lettem, otthon bemutattam a barátomat, hogy megismerje a családomat. Apukám egy röpke pillanat alatt „megítélte” -- pedig még csak nem is beszélgettek egymással. Bűnözőnek, drogosnak, és még ki tudja minek nevezte szívem választottját. Hogy miért? Egyszerűen nem tetszett neki a külsője, és ez elég is volt a gyűlöletre. Ezzel viszont csak azt érte el, hogy két év múlva elköltöztem otthonról a fiúhoz, és az addig sem szoros kapcsolatunk jó pár évre teljesen megszakadt vele.

Az a baj, hogy nagyon gyorsan, meggondolatlanul ítélünk. Nem beszélgetünk, nem hallgatjuk meg mások véleményét, nem a belső értékek alapján ítélkezünk. Másrészt meg olyasmiket is képesek vagyunk tolerálni, amit nem kellene. Például: a szomszéd terrorizálja a családját, veri a feleségét és a gyermekeit. De mi úgy döntünk, hogy nincs közünk hozzá -- továbbra is mosolyogva köszönünk ennek az agresszív, ám képmutató embernek. Úgy teszünk, mintha semmi sem történne…

Rendet kellene tenni az emberek fejében, hogy könnyebben el tudják dönteni, mi az, amit tolerálnunk kell és mi az, amit viszont nem szabad!

Hozzászólások

@

Küldés