Dél-amerikai napló (1)

Jády Mónika 2008.5.17. 10:56

Homályosan emlékszem még arra a földrajzórára, amelyen először szóba került Montevideo.

Milyen érdekes városnév – gondoltam, de akkor talán nem hittem volna, hogy egyszer majd eljutok oda, olyan messzire, egy dél-amerikai körút keretében…

Csaknem másfél év telt el azóta, hogy Sao Paulóba, majd onnan Buenos Airesbe repültünk. Elég fárasztó volt az út, de a szállodába érkezve eszünkbe se jutott, hogy aludjunk egyet. Inkább elindultunk felfedezni a környéket. A Plaza del Congreso közelében szálltunk meg, így már a taxiból is megcsodálhattuk a washingtoni Kapitóliumra hasonlító Kongresszusi Palotát. A forgalmas Avenida de Mayo felé vettük az irányt. Ez a 33 méter széles sugárút a történelmi központba vezet – a Plaza de Mayo (Május tér) a város szíve 1580, vagyis a tér kialakítása óta. Többek között itt áll az 1765-ben emelt régi Cabildo (Városháza), valamint a 18. század utolsó negyedében épült Casa Rosada, az államelnök székhelye. (Ottjártunkkor épp restaurálták, de az épület oldalsó részében lévő múzeumba be lehetett menni.) Ezen épület teraszáról szólt a néphez az elnök, és a múltban nem egyszer innen adták ki a parancsot a katonaságnak, hogy számoljanak le a téren tüntetőkkel. Épp akkor értünk a Casa Rosadához, amikor idős asszonyok vonultak a rózsaszín épület elé, egyforma kendőben, zászlókkal, kezükben megafonnal, jelszavakat skandálva. Csütörtök délután volt ugyanis – ekkor tüntetnek azok az anyák, akiknek eltűnt a fiuk a katonai diktatúra idején. Az asszonyok úgy negyed óra múlva levették fejükről a fekete-fehér, feliratos kendőt, és egymásba karolva elsétáltak.

Kis szótárt is tartalmazó útikönyvünket a szállóban hagytuk, mondván: a központban lévő helyeken biztosan tudnak angolul. Sétánk után betértünk egy nagyobb étterembe. Hát, egy pincér sem akadt, aki ismerte volna legalább az ételek neveit angolul, és persze, csak spanyol étlap volt. Azt még csak kitaláltuk, hogy az ásványvíz spanyolul aqua minerale, a vino tinto vörösbor, a steak pedig bife, és még arra is rájöttem, hogy az ensalada mixta lehet a vegyes saláta. A krumplival kapcsolatban viszont nem volt semmi ötletünk, angolul pedig hiába ismételgettük a vörös hajú mosolygós lánynak. Barátom már a szomszéd asztalnál lévő, krumplipürével teli tálra mutogatott, de a lány még mindig tanácstalanul nézett ránk. Aztán mégis összejött – igaz, hogy nem pürét kaptunk, hanem hasábburgonyát (papas fritas), de annak is örültünk. A húshoz egy hagymás-paprikás-fűszeres-olívaolajos szósz is járt – a chimichurri („Dzsimidzsurri” mindenhol van a húshoz, csak mindenütt kicsit más, mert a szakácsok általában saját maguk készítik, így kicsit változhatnak a hozzávalók, illetve azok aránya.)

Amit még aznap megállapítottunk: a Dél-Amerika Párizsának is nevezett Buenos Aires nem sokban különbözik egy európai nagyvárostól – építészetileg ez a dél-amerikai város áll a legközelebb Európához, és az utcán szembejövőket nézve zömmel európai arcokat látunk. Nem is csoda, hisz 1870-től kezdve rengeteg európai (elsősorban olasz) érkezett a Rio de la Plata folyó partján fekvő városba, munkát és jobb életet keresve.

Másnap megérkeztek útitársaink is. Azonnali pihenés helyett ők is inkább a városnézésre szavaztak. Felkerestük a világ legszélesebb sugárútját, a 140 méter széles, 21 sávos Avenida 9 de Juliót, közepén a 67 és fél méter magas fehér obeliszkkel, amelyet a város első alapításának emlékére emeltek. (Az első kis kikötőt a mai város területén Nuestra Senora del Buen Ayre, azaz Miasszonyunk a Jó Szelek Úrnője néven Don Pedro de Mendoza alapította 1536-ban.) Az obeliszktől nincs messze a Florida sétálóutca, sok-sok üzlettel, felhőkarcolókkal. A bevásárlóközpontok közül a Galerías Pacífico a legismertebb, oda be is tértünk (gyönyörű az épület, a mennyezetet festmények díszítik). Aztán sétálgattunk a szépen felújított Puerto Madero kikötőnegyedben, és megnéztük a kikötőben álló, múzeumként működő hajót (Buque Museo Fragata Presidente Sarmiento). A Puerto Madero egykori dokkjai ma már elsősorban különféle éttermeknek adnak otthont. (Utolsó esténken ki is próbáltuk az egyiket. Én fehér lazacot ettem, nagyon ízlett.)

Este egy hangulatos tangóbárba mentünk. Olyan volt az egész berendezés, mintha évtizedekkel ezelőtt megállt volna az idő… Nemcsak a műsor volt nagyszerű – egy idősebb hölgy és egy férfi felváltva tangót énekelt, majd később két táncospár táncolt tangót és milongát –, hanem a vacsora is. (Az adagot meglátva azt gondoltam, hogy ennyit nem vagyok képes megenni, de annyira omlós volt a marhahús, hogy lassacskán az egészet eltüntettem a tányéromról.) Az egyik táncospár férfi tagja vezette a műsort. Ma is magam előtt látom – tánc közben a sebzett szívű hősszerelmes arckifejezését vette fel. A műsor vége felé a táncosok a közönség közül választottak maguknak párt. Az egyik táncosnő hiába hívta táncolni a mellettünk lévő asztaltól a svéd férfiakat, egyikük sem akart kötélnek állni. Végül a mi kis öttagú csapatunk egyik férfitagja tangózott vele.

(Folytatjuk)