Itáliai anziksz (1)

Jády Mónika 2011.9.23. 3:36

Toszkána és Umbria gyöngyszemei

Hét évvel ezelőtti, Róma-Nápoly-Pompei-Capri körutam óta visszavágyom Olaszországba. Idén jött el az ideje, hogy visszatérjek. Annyi szépet olvastam és hallottam már Toszkánáról, hogy mindenképpen látni szerettem volna végre.

A svájci határ közelében, a Lago Maggiore partján fekvő bájos Cannobio egy kis családi szállójában töltöttük az első éjszakát. Sajnos, szakadt az eső, amikor este megérkeztünk, és másnap reggel is hasonló idő volt. De mire Toszkánába értünk, már sütött a nap. Első utunk Pisába, a híres ferde toronyhoz vezetett. Szállást a Pisától 20 km-re fekvő Lucca szélén foglaltam – örültem neki, hogy e kisvárosra esett a választásom, nagyon hangulatos ugyanis.

A ma nagyjából 85 ezer lakosú Lucca a 13-14. században a legbefolyásosabb európai városok közé tartozott, jelentőségét textiliparának köszönhette. Emellett a Rómába vezető zarándokút egy fontos állomása is volt. Főképp selyme tette híressé – a legszélesebb színválasztékkal dicsekedhetett egész Európában. A selyemkereskedő-családok egy része olyan gazdagságra tett szert, hogy palotáik mellett saját templomokat is emeltek – erre vezethető vissza, hogy Luccát a 99 templom városának is nevezik. (A 14. század elején a kiszámíthatatlan politikai helyzet miatt aztán sok selyemszövő- és festő Velencébe menekült, ott folytatva tevékenységét.) 1504-1645 között emelt erődítményrendszere sokáig a legfigyelemreméltóbbak közé tartozott Itáliában, városfalai a mai napig megmaradtak. Román templomai, középkori tornyai és tágas terei ma is árulkodnak hajdani gazdagságáról. Gyönyörű a San Martino székesegyház homlokzata, akárcsak a San Frediano és a San Michele in Foro templomé. A székesegyházban található a Volto Santo (a Szent Arc, Jézus Krisztus arca), melyet a legenda szerint Nikodémus faragott fába, majd a feszület egy legénység nélküli hajón jutott el Olaszországba. (Szakértők szerint a feszület „csupán” 1000 éves és bizánci származású.)

A város jelképe a Torre Guinigi. A torony a Guinigi kereskedőcsalád 14. században épült palotájának részét képezi. A háziúr kívánságára magyaltölgyeket (az újjászületés szimbólumai) ültettek a torony tetejére, ahonnét csodás kilátás nyílik a környékre. A Museo Nazionale Villa Guinigi termeiben festményeket, szobrokat és archeológiai leleteket tekinthetünk meg.

A Palazzo Mansi Múzeumában a palota eredeti berendezési tárgyai – freskók, gobelinek – mellett egy, a luccai textiliparnak szentelt kiállítás is helyet kapott.

Lucca leghíresebb szülötte Giacomo Puccini, a keresztlevélben olvasható, teljes nevén Giacomo Antonio Domenico Michele Secondo Maria Puccini. (A zeneszerző édesapja a férfi felmenők neveit sorakoztatta fel, Mária a védelmet volt hivatott szolgálni.) A fiatal Giacomo tulajdonképpen zenész ősei nyomdokaiba szeretett volna lépni, a San Martino székesegyház orgonása lenni, mint nagyapja és édesapja. Ám minden másképp alakult – szülővárosán kívül szerzett hírnevet. A San Giovanni templomban, ahol Puccinit megkeresztelték, az év minden napján, este hét órai kezdettel hallhatók áriái és más művei.

Lucca közelében több szép villa is épült a korábbi évszázadokban. Legjelentősebbek a Palazzo Pfanner (17. sz.), a Villa Mansi és a Villa Torriggiani (16-17.sz.) – mindegyik csodás parkkal övezett.

Első, Olaszországban elköltött vacsoránk (Cannobio tóparti sétányán választottunk egy éttermet, miután nem nagyon értettük szállásadónk útileírását egy általa ajánlott fogadóhoz, és nem volt kedvünk bolyongani a szakadó esőben) csalódást okozott: a minestrone nem frissen készült, mikróban melegítették, ráadásul tele volt ételízesítővel, a másik fogás ugyancsak. Luccában viszont megkerestük azt a helyet – egy eldugott utcácskában volt –, amit netbarátnős kolléganőm, az Olaszországban élő Kottra Éva ajánlott. (Ezúton is még egyszer köszönöm hasznos tanácsait.) Itt ízletes, aznap fogott halból készült vacsorát tettek elénk. Rusztikális zöldséglevesük hüvelyesekből készült, és inkább főzelékre hasonlított. Ahogy olvastam, Lucca hosszú évszázadokon keresztül megőrizte arculatát és hagyományait, nem nagyon hódolt be az új divatoknak. Így volt ez a konyhával is, még manapság is rendszeresen főznek hagyományos ételeket babból, lencséből, csicseriborsóból (ez utóbbiból liszt is készül, mely a cecina, azaz a csicseriborsó-torta alapja). A tönke vagy kétszemű búzát – mely a legrégebb óta ismert búzafajták közé tartozik, és Európában már alig termesztik – is használják a mai napig.

(Folytatjuk)