A meg nem értett zseni

Angyal Sándor  2009.8.4. 10:07

Pier Paolo Pasolini költő, regényíró, esszéista, filmrendező és megrögzött vitázó volt.

Elég sokoldalú egyéniség volt, amint láthatjuk. Nagyon sokat támadták mássága, homoszexualitása miatt, viszont sokan csak így emlegetik a mai napig: „a meg nem értett zseni”. De valóban zseni volt, vagy csak ezt a címkét ragasztották rá? Erre a kérdésre találja meg mindenki maga a választ.

Bolognában született, majd később itt járt egyetemre, ahogy ő mondja „egy középszerű és fasiszta egyetemre”. Itt szerzett 1945-ben bölcsész doktorátust. Édesapja Carlo Pasolini gyalogsági hadnagy, aki eltékozolta a családi vagyont. Anyja Suzanna Colusia, tanítónő. Apját állandóan más állomáshelyre irányították, ezért a család rengeteget költözött. Pier Paolo már gyermekkorában kezdett verseket írni. Fiatalon belépett a kommunista pártba, de 1949-ben kizárták botránya miatt, melyben serdülő fiúkkal folytatott szexuális kapcsolatokkal vádolták.

1950-ben ment Rómába, ahova anyját is magával vitte exfasiszta apja elől. Nagyon hamar hírnevet szerzett magának első két verseskötetével, a Gramsci hamvai (Le cereni di Gramsci, 1957) és a Korom vallása (La religione del mio tempo, 1961) című gyűjteményekkel. A Gramsci hamvai című kötete kapcsán, melyet olasz nyelven írt, hivatalosan beemelték az olasz költők közé. Ezek után megjelenő két regénye már csak öregbítette hírnevét, melyekben előszeretettel használta a római dialektust és a szlenget. Ezek a művei pedig Az élet gyermekei (Ragazzi di vita, 1955) és az Erőszakos élet (Una vita violente, 1959) voltak. Felfigyeltek érzékére, amely a köznyelvi párbeszédeket illeti, és részt vehetett Fellini Cabiria éjszakái (Le notti di Cabiria, 1957). című filmjének forgatókönyvírói munkálataiban.

…és forog a szalag!

Első két önálló rendezése A Csóró (Accattone, 1961) és a Mamma Róma (Mamma Roma, 1962) Róma szegényei közt játszódik. Ahogy ő fogalmaz, a film a „valóság írott nyelve”, ez volt számára a film. Ezekben a filmekben Bach és Vivaldi muzsikája felerősíti és felkelti a néző figyelmét, viszont nem a zene az elsődleges szempont, amely e két filmet élvezhetővé teszi. A Levétel a keresztről című paródiájáért szentséggyalázással vádolták, míg az 1964-es Máté evangéliuma (Il vangeo secondo Matteo, 1964) című rendezése, mely bibliai t0rténeteket tár elénk, a marxista katolikus címkét ragasztotta rá. „Az Evangélium feldolgozása során, természetesen teljesen hű akartam maradni Mátéhoz, mert így láttam helyesnek, elsősorban esztétikai, de történelmi okok miatt egyaránt… Később, a film forgatásakor mégis megpróbáltam erőszakot tenni az anyagon, hogy az aktualitásokhoz közelítsem…” – mondta el filmjéről.

Pasolinit érdekelték a vallás szakrális vonatkozásai, de egyre inkább a primitív vallásokban és mítoszokban talált rá a szent dolgokra. Három filmjében is kutatta a primitivitásból a civilizációba való átmenetet – Ödipusz király (Edipo re, 1967), Disznóól (Porcile, 1969), Madea (Madea, 1970). Utópiában a lehető legmesszebbre rugaszkodott el a modern kapitalista, burzsoá társadalomtól, amelynek tagja és egyszersmind áldozata volt, s inkább az alsóbb néposztályokhoz vagy a kitaszítottakhoz, időben a régmúlthoz fordult, kétségbeesve keresve a maga mitikus hazáját.

A hatvanas években két tanulmányában is kísérletet tett arra, hogy elméleti alapra helyezze a filmhez fűződő kapcsolatát (A valóság írott nyelve, A költészet filmje).

Egyszerű, de nagyszerű

Saját filmjeinek semmi köze a naturalizmushoz. Pasolini az egyszerű, ámde nagy erejű képek megalkotása felé fordult, melyeknek expresszivitását első látásra az égvilágon semmi sem köti össze a realitással. Mégis képes volt azokat hangsúlyossá tenni egyfajta preszimbolikus igazság, egy érzelmi valóság már-már kétségbeesett keresése, amelyet a modern ember többé nem képes megragadni. Szinte csupa amatőr szereplővel dolgozott, sőt sok esetben még ő is feltűnt a vásznon.

A Teorema (Teorema, 1968) című filmje bemutatja egy polgári család brutális lemészárlását. „Egy olyan világban, amelyből immár minden metafizikus összetevő kiveszett, váratlanul és titokzatos körülmények között megjelenik az Igaz. A héber ’megismerés’ értelmében volt arra szükség, hogy a Vendég és a családtagjai között szexuális kapcsolat jöjjön létre, ebbe sűrűsödik a film minden jelképe és jelentése.” – véleményezte saját rendezését. Ezután inkább történelmi témákhoz nyúlt és távoli időkből választotta filmjeit. 1970-ben kezd hozzá ahhoz a sorozathoz, mely középkori mesegyűjteményre épül: Dekameron (Il decamerone, 1970), Canterbury mesék (I rasconti de Canterbury, 1971), Az Ezeregyéjszaka virágai (Il fior delle mille e una notte, 1974). Ezt a három művét nevezik az „Éjtrilógiá” -nak. Úgy fogadták és ünnepelték ezeket, mint az öröm és az ártatlan szexualitás elveszett világának megkerülését. Ezen filmek elkészülése után egyre csak erősödött benne a meggyőződés, hogy a „szexuális felszabadulás” (többek közt a melegek felszabadulása) csak ámítás. Publicisztikájában heves támadásokat intézett a korabeli szexuális erkölcsök ellen. A Caeterbury mesék című filmje új irányt adott művészetének: „Megváltoztam. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy egyre mélyebb undort érzek a mai olasz társadalom iránt” – mondta.

Saló, 120 nap krónikája

1975-ben rendezte meg méltán híres könyvadaptációját a Saló, avagy Szodoma 120 napja (Sálo o le centoventi giornato di Sodoma, 1975) című filmjét. Az olasz fasiszta rendszer utolsó éveit vegyítette Sade márki azonos című regényével. Ebben a rendezésben közvetlenül összekötötte a fasizmust, a szadizmust, a szexuális szabadosságot, a megalázást, a leggusztustalanabb emberi fantáziákat és az elnyomást. Befejezetlen regényét, a Petróliót kivéve (posztumusz jelent meg 1992-ben) ez a film volt utolsó műve, ugyanis 1975. november 2-án találtak rá agyonvert holttestére a Róma melletti Ostiai egyik üres telkén. „A Saloval mindazokhoz fordulok, akik hozzám hasonlóan gyűlölik a Hatalmat, azért, amit az emberi testtel művel: dologgá aljasítja, s ezáltal az embert megfosztja a személyiségétől... Én különös hévvel gyűlölöm azt a hatalmat, amelytől most, 1975-ben szenvedek. Ez a hatalom olyan rettenetes eszközökkel manipulálja a testet, hogy még Hitlertől sincs mit irigyelnie: ...új, elidegenített és hazug értékrendet hirdet, a fogyasztó társadalom értékeit. Ma az megy végbe éppen, amit Marx az élő, valódi, korábbi kultúrák megsemmisítésének nevezett...” – szolgáljon utolsó filmje tiltakozásként az akkori rendszer és annak jelenkori maradványai ellen.

Az akkori emberek sem nagyon értették meg őt és művészetét, tehát nekünk, itt a 21. század küszöbén sincs nagy esélyünk arra, hogy teljes mértékben megértsük műveinek mondanivalóját, üzenetét. Egyébként sem ajánlottak filmjei mindenki számára, ugyanis a legtöbb korhatáros, de néha még a felnőtt ember sem képes végigülni őket. Furcsa ízlése és meg nem értett művészete minden bizonnyal rányomta a bélyegét a huszadik századi filmgyártásra.

Hozzászólások

@

Küldés