A szerető

Huszár Ágnes  2013.2.28. 5:38

A szerető (1984) című népszerű regény, a testi szenvedély irodalmi ábrázolásának egyik csúcsa.

Nem is tudom, ábrázolták-e valaha tökéletesebben és érzékletesebben a fiatal, zsenge, a testi szerelemben mégis túlfűtött szerető alakját, mint Marguerite Duras A szerető című regényében. Az érzéki történetben egy tizenöt és fél éves francia lány, és egy harminckét éves kínai férfi keveredik egy pillanat alatt végzetes érzéki kapcsolatba, melyben a lány csakis szerető lehet. Azonban ez erőteljesen a lányból fakad, hiszen szó sincs arról, hogy ne omlana szívesen a vonzó kínai férfi karjaiba nap, mint nap. A férfi pedig elgyengülve szereti őt az első pillanattól kezdve, mégsem kaphatja meg viszonzásként a szerelem elsöprő erejű, mély érzelmeit, amit a lány iránt táplál.

A zajos, párás, napfényes, fülledt közeget az 1900-as évek eleji Indokína szolgáltatja, ahol még a leánykollégiumban élő fehér lányok is csak az érintés gyönyörére vágynak. Talán Saigon egzotikus és titokzatos világa van ilyen hatással az alig pubertás főszereplőre, aki anyjával és két bátyjával él – elég rossz körülmények között – Ázsiában. A lány vidéki otthonából éppen visszautazik a kollégiumba, amikor a Mekong folyón, a kompon találkozik egy gazdag, fiatal kínaival, aki felajánlja, hogy elviszi őt az autóján az iskoláig.

Az autóban ülve a kezük szerelmével, a simogatással indul el köztük az a gyönyörrel teli, mégis kínzó érzéki hullám, amely találkozásaik alkalmával mindig erotikától túlfűtött, a bűn érzését is elsöprő testi szenvedélybe csap át. Elkezdődik a viszonyuk, és egyúttal megáll mindkettőjük sorsának továbbhömpölygése. A kínai férfit minden alkalommal kínozza az elválás, alig tud létezni a lány nélkül, a lány pedig érzelmileg ridegen ki tudja jelenteni, hogy nem szerelmes a férfibe. Az ő élete is – az érzelmi és lelki fejlődést tekintve – szinte véget ér tizenöt és fél évesen, ahogy visszaemlékezéseiben, felnőtt nőként utólag látja a helyzetet. A férfiből pedig elszáll az erő: azt állítja, meghal, amikor a lány azt mondja neki, hogy nem szereti.

Az önéletrajzi és fiktív elemeket is felvonultató regényben a valamikori zsenge lány felnőttként meséli életének azt a pár hónapját. A történések sodró lendületűek, és a lány csak Saigonból Európába költözve, a hajóúton egy zongoraművet meghallva teszi fel magának a kérdést: vajon tényleg nem volt szerelmes a férfiba? A háttérben jelen van a kettejük közötti életkorbeli és társadalmi különbség, a kínai és európai emberek egymás iránti lenézése, a tradíciók mélyen gyökerező ellentétei, a lány gyermekkorának árnyéka, a családi közeg érzelmi és fizikai nehézségei. Ez mind-mind előrevetíti a történet végének egyedüli lehetőségét: a szerető csak szerető maradhat, semmi több – még a férfi mély érzelmei és a lány vonzerejének ellenére is.

A téma örök, a regény rövid, a film pedig a történet tökéletes adaptációja. Ebből a könyvből ugyanis azonos címmel film is született 1992-ben, amelynek rendezője, Jean-Jacques Annaud megkapóan vissza tudta adni a regény hangulatát. Szinte irodalmi erősségű pillanatképek, impressziók sorakoznak egymás mellett, amely során a néző a film elején beszippantott levegő visszatartásával nézi a lány édes-keserű sorsát. Indokína ópiumfüstös közege, a szeretők testének kigőzölgése és a szennyes viszony hangulata szinte megfoghatóan érezhető a film nézése közben.

A regény és a film sem felejthető könnyen. A történet vége nem nyújt megkönnyebbülést, hiába utazik a lány Európába, és hiába indul el a kínai férfi élete Ázsiában. Az örök igazság – hogy a szeretőt csak a pénzéért lehet szeretni, hogy az egyik fél úgyis átkeveredik az érzelmek területére, és emiatt a lelke belehal a kapcsolatba, hogy kiszolgáltatottá válik a nő és a férfi is, hogy sehova nem vezet az ilyen kapcsolat –, igazolódik az évek múlva telefonáló férfi elgyengülő hangjában is, amikor még egy röpke sóhajjal szerelmet vall, de a valamikori lány nem kér belőle akkor sem.

Hozzászólások

@

Küldés