A templomosok öröksége

Bíró Szabolcs  2011.8.25. 6:17

Steve Berry regénye valójában A Da Vinci-kód pepitában...

Kettős érzéseim vannak Steve Berry A templomosok öröksége című könyvével kapcsolatban. Elsősorban nem tudom nem Dan Brownhoz hasonlítani, pedig az ilyesmit aztán igazán nem szeretem: a művészettörténeti (vagy kultúrtörténeti) thriller nem Brown-nál kezdődött, pláne nem nála ér véget, Berry azonban helyenként mintha csak átírná, kiszínezné, vagy épp kibővítené a huszonegyedik század Nagy Amerikai Bestsellerét (apropó: Dan Brown ajánlása olvasható a borítón is).

A fülszöveg szerint „Cotton Malone ügyészségi nyomozó és könyvritkaságok szakértője egy közel ezeréves titok nyomába ered. A templomos lovagok a kereszténység bölcsőjében olyan tanokhoz jutottak, amelyekkel még a római pápát is hatalmukba kerítették. A Nagymester felügyelete alatt a lovagrend tagjai a hétpecsétes titkot még életük árán is megőrizték, hiszen ha kitudódik, alapjaiban rengetheti meg a keresztény vallást és a világrendet. Az inkvizíció áldozatául esett lovagrend elveszett kincse és titkos tanai nemcsak Malone, de egy elvetemült orgyilkossereget irányító megszállott érdeklődését is felkelti, akinek birtokába került a kód megfejtéséhez szükséges térkép. Gyilkosság, cselszövés, politikai manipuláció, és eszeveszett hajsza a tudásért, amely előtt egy világ hajt majd fejet.

Ami igazán tetszett (a hatásos nyitó jeleneten túl), hogy A templomosok örökségében sokkal bonyolultabb rejtvények és komolyabb kódfejtés olvasható, mint A Da Vinci-kódban, így maga a történet is sokkal hitelesebbé vált számomra. A szerző továbbá alapos Bibliaismeretről tesz tanúbizonyságot, és izgalmas az is, ahogy az Újtestamentum nagy ellentmondásait taglalja, elemzi. Legfontosabb erénye talán az, hogy a templomos lovagokról – szemben Brown regényével – nem csak annyit közöl, amennyit bármelyik internetes oldalon is megtalálni róluk: Berry komoly kutatómunkát végzett, helyenként Clairvaux-i Szent Bernáttól is pontosan idéz, szóval valóban le a kalappal előtte!

További nagy-nagy pozitívuma a könyvnek Rennes le Chateau csaknem fő helyszínül való megtétele, nagyszerűek a középkort (és általában a történelmet) taglaló jelenetek és fejezetek, az utolsó helyszín egész egyszerűen tökéletes, az új magyar kiadás borítója pedig gyönyörű.

A megfogalmazás ugyanakkor nagyon gyakran pongyola és gyermeteg (bár ez lehet a magyar kiadás hibája is, hiszen az első negyedben a szerkesztés is elég gyatra). A legnagyobb baj azonban a főszereplővel van: ennél instantabb, amerikaibb „eksönmen” már nem is lehetett volna! Az első száz oldalon annyit vetődik, mint Arnold Schwarzenegger az egész filmográfiája alatt. Egy idő után hihetetlenül idegesítővé válik, később pedig átfordul irritálóan nevetségesbe, hogy bármi történjék (ez a „bármi” legtöbbször egy pukkanás), a főhős azonnal vetődik. És ez a pukkanás-vetődés kombó úgy kíséri végig a regényt, akár egy nem odaillő refrén, amitől a főszereplőt a könyv közepe táján már képtelen voltam nem karikatúraként látni.

Meglehet, hogy az én hibám, de nagyjából 300 oldal után döbbentem rá arra is, hogy a főhősnő elmúlt hatvan éves. Senki ne értsen félre, cseppet sem a korával van bajom, hanem azzal, hogy harmincévesként viselkedik, mozog, beszél, reagál – enyhén szólva is zavaró. (Az már csak hab a tortán, hogy az egyik főbb szereplő, Henrik Thorvaldsen alakja egy pofátlan Leigh Teabing másolat, az első felbukkanásától kezdve szinte az utolsóig.)

Talán a könyv szellemisége az, ami igazán zavart, és ami miatt nem tudtam maximálisan élvezni az olvasást. Hiába kapaszkodik ugyanis annyira a középkorba, mégsem tudja letagadni, hogy mennyire plasztikusan, hamburgerízűen amerikai. Szerencsére azonban a pozitív hatások erősebbnek bizonyultak a negatívaknál, és végül is a könyv pont annyit nyújtott, amennyit vártam tőle: ízletes rágógumi volt, amit szerettem, a gyomromat azonban nem feküdte meg különösebben.

A cikk megjelent a Penna magazinban is

Hozzászólások

@

Küldés