„Csak úgy lehetsz boldog...

Angyal Sándor  2009.9.17. 14:38

...ha szeretsz szenvedni”. Woody Allen Annie Hall című filmjéről

Mindennek változnia kell, ez a rend, az élet rendje. Változik a film is éppen úgy, ahogy minden más. Mindenki emlékszik Chaplin-re: kora egyik legnagyobb komikusa volt az alacsony groteszk kis figura. Nagyon sok filmkritikus és filmekkel amatőr szinten foglalkozó szerint korunk Chaplinje nem lehet más, mint Woody Allen. Nehéz volna megmondani, hogy mi is ő valójában, mert 20. századi polihisztornak mondható. Rendező, író, producer, színész és zenész. Eredeti neve Allen Stewart Konigsberg, a Woody Allen nevet csak 1952-ben vette fel. Korunk egyik legnagyobb bohócának 1977-ben bemutatott filmjéről szeretnék szólni, mely nem kis mértékben kapcsolódik a hónap témájához, a szakításhoz.

A filmet 1976. májusában kezdték el forgatni Long Island-en, amikor Alvy és Annie homárt próbálnak főzni, de sajnálják szegény állatot. Az egész forgatás tíz hónapig tartott, de meglett az eredménye. A mű 1978-ban öt Oscar-díj jelölést kapott, amiből négyet be is zsebelt (Legjobb film, legjobb rendező, legjobb női főszereplő, legjobb eredeti forgatókönyv), mindemellett Diane Keaton elvihette a Golden Globe átadáson a legjobb női alakításért járó díjat is.

Már a film bevezető monológjában – amit Allen egyenesen a kamerába mond – elhangzik Freud neve, majd néhány válogatott zsidó vicc. Alvy Singernek hívják, s a női főszereplővel, Diane Keatonnal együtt alig leplezetten önéletrajzi fogantatású a film. (Élettársi kapcsolatban éltek a valóságban is.) Alvy Singer nem éhezik, viszont tizenöt éve jár pszichoanalitikushoz. Ki tagadná, hogy bizonyára az előbbi a rosszabb. De az utóbbi is szolgáltat annyi szenvedést, hogy humorrá nemesüljön. Néhol ugrál az időben, ezért nem elég felületesen nézni a művet, hanem ténylegesen le kell ülni elé, hogy az ember megértse, mi is játszódik le a két emberben.

Találkozásuk pillanata a film talán legemlékezetesebb momentuma. Alvy első látogatása Annie Hallnál: soha ennyi intellektuális halandzsát, és soha mögötte ennyi szűkölő szeretetigényt. Az egész jelenetet – amely lényegében egy teniszjátékkal kezdődik – tanítani kéne a filmakadémiákon. Allen profi munkát végez – ő egyben profi filmes és profi bohóc is. Ezekre a képességeire mindenképpen szüksége van ahhoz, hogy a filmet a nagyok közé emelje. Teljes betekintést kaphatunk viharos és érzelmekkel teli kapcsolatukba, a szakításuk és veszekedéseik momentumába, majd az egymásra találásuk pillanataiba is. Megfigyelhetjük, hogyan távolodnak el egymástól újra és újra, hogyan találnak egymásra, és sokszor hallhatjuk, mi játszódik le a lelkükben.

Woody Allen a néző szeme elé tárja magánélete titkait, majd a film, mintha teljesen azonosulni akarna a valósággal, azt mutatja, hogyan figyeli a filmbéli Alvy Singer az életéről készülő színdarab próbáját. A film vége nem zárul kimondott hepienddel, de mégsem tragikus a zárszó. Ezekkel a sorokkal fejezi be a történetet. „Így gondolkodom én is a szerelemről. Teljesen irracionális, őrült, abszurd dolognak tartom, de elmondhatatlanul vágyom utána.”

Mindenképpen érdemes megnézni az alkotást, nemcsak a rendező és a szereposztást tekintve, de kiváltképpen azért, hogy kicsit beleláthassunk a „nagyok” lelkében zajló dolgokba, és ha eddig azt hittük, hogy ők mások, mint mi, akkor rájöjjünk, hogy pontosan ugyanolyan emberek.

Hozzászólások

@

Küldés