Időutazás, paradoxonok nélkül!

Bíró Szabolcs  2007.9.9. 9:32

Ritkán nézek filmet, és a legtöbb ismerősöm tudja rólam, hogy rendkívül háklis vagyok a jelenkori Hollywoodra.

Folyamatosan visszasírom az olyan filmeket, mint a Száll a kakukk fészkére, a régi Star Wars vagy A Keresztapa-trilógia. Ma már kevés film jelenik meg a piacon, ami nekem is tetszeni tudna, és szinte mindegyikben elkövetnek (jobb esetben csak) egy-két klisét, használják azokat a bevált sémákat, amelyekről úgy gondolják, minden egyes moziba be kell tuszkolniuk. Azért én is kivételezek néha, és van olyan hétvégém, amikor rábízom valamelyik barátomra, adjon kölcsön pár DVD-t, legyen mit néznem. Ilyenkor nem nagyon válogatok, legfeljebb húsz-harminc perc múlva kikapcsolom a készüléket.

Nemrég egy egészen új, tavaly decemberi filmhez volt szerencsém. A film hollywoodi alkotás, méghozzá kasszasiker, és lám, mégis elnyerte a tetszésemet! Talán a cím volt az, ami látatlanban is megfogott: Déjá Vu.

Az alkotógárda szerencsére nem hatodrangú, félismerős arcokból áll: a rendező a népszerű Tony Scott, akiről leginkább a Közellenség juthat eszünkbe, a producer pedig Jerry Bruckheimer, aki legutóbb A Karib-tenger kalózai munkatársa volt. A szereplők közt olyan nevek bukkannak fel, mint Denzel Washington (a főszerepben Doug Carlin), Val Kilmer vagy a szépséges Paula Patton, aki a női főszerepet kapta. A téma meglehetősen izgalmas: a déjá vu érzés okára keres magyarázatot, és a maga módján talál is, némi krimi, thriller, akció és sci-fi elegyeként. A film kezdőképe egy hatalmas robbanás, egy merénylet a haditengerészet ellen, melyben több mint ötszáz ember hal meg. A helyszínre érkező, sokszor egészen Sherlock Holmes karakterű ATF ügynök, Doug Carlin, nyomozni kezd az ügyben, és egy különleges, titkos kormányprogramba csöppen, melynek lényege a múltba látás…

Meglepően alapos filmről van szó, okos, agyafúrt megoldásokkal és negyedannyi klisével, mint általában. A képi világ érdekes: a színek majdnem túlságosan is kontrasztosak, a központi témához illően sokszor szinte észrevehetetlenül pulzálnak, változnak, mintha mi magunk is a múltat kémlelnénk egy furcsa tükrön keresztül. A filmzene időnként egészen egyszerű, a legtöbbször mintha csak egyes effektusokat fejeznének ki vele; nincs túlbonyolítva, de tökéletesen hatásos.

A főszereplő jellemével kapcsolatban kettős érzéseim vannak: egyrészt örülök, hogy végre nem az FBI rohan az ügy megoldására, hanem az ATF, ahogy az a valóságban is lenni szokott. (Nyilván az FBI nevét többen ismerik, hát ez kell a mozizóknak is…)

Szóval egyrészt örülök, hogy Doug Carlin végre nem egy „efbíájos”. És az is a karakter mellett szól, hogy végre nem feleslegesen naiv, mert általában elég gyakran láthatunk viszont a filmvásznon olyan főszereplőket, akik csak azért születtek jámbor barmoknak, hogy egyszerre lepődhessenek meg a nézőkkel. Másrészt viszont Carlin ügynök annyira mosolygós és annyira kedves és jófej egy brutális tömeggyilkosság kellős közepén, hogy az már jócskán túlhalad a realitás határán. Szívesen láttam volna néha kissé mogorvább figurát tőle, egy kicsit még emberszerűbbet.

A karakterek egyébként egészen életszerűek -- már amennyit sikerül belőlük megismernünk, és szerencsére mindnyájan külön alakítást nyújtanak, nem olvad össze A mellékszereplő B-vel. Játszanak, és sajnos ez is ritka manapság.

A film alaposságát tekintve, egy percre sem kell csalódnunk: rengeteg nüánsz, jelzések, kisebb-nagyobb utalások kísérik végig a nézőt, melyekre jobb, ha odafigyel, és akkor nagyokat lehet hápogni az utolsó fél órában. A feszültség felvezetése tökéletes. Lassan fokozott, végre nem olyan hirtelen-furcsán robbannak az események, mint általában, és szinte az utolsó percig nő és nő az izgalom. Emellett szerencsére a humort, a laza poénokat sem mellőzték, persze nem is halmozták. Néhol egész finom iróniát is felfedezhetünk, ami szintén érdemel egy nagy piros pontot. Azért itt-ott, főleg a film második felében, ahol a krimit felváltja a kissé science fiction-ös akció, már találhatunk néhány „jól bevált” hollywoodi klisét, kamerakapkodást, felesleges dolgokat, meg kisebb logikai bakugrásokat is. Aminek rendkívül örülök, még a második végignézés után is, hogy végre itt egy film, amiben hihetetlenül figyelnek, nehogy paradoxonokat kövessenek el! A fentebb említett kisebb-nagyobb jelzések, utalások végül odáig vezetnek, hogy kiderül, végig a legvégső alternatívát láthattuk. Tehát bármit is változtattak a szereplők a múltban, mi a legelejétől fogva a megváltoztatott jövőt követhettük szemmel.

Még ha nagyon elfogult is vagyok, nem tehetem meg, hogy ne adjak egy óriási fekete pontot a filmnek. Ennek oka a befejezés, mellyel nem csupán annyi a gondom, hogy őrületes nagy klisé lett, hanem hogy rögtön két hatalmas klisével zárul ez az egyébként nagyon izgalmas és intelligens film. Van ugye az a.) verzió, melyet Bruce Willis nevéhez köthetünk, mégpedig hogy a főszereplő hősi halált hal, és van ugye a kicsit régebbi b.) verzió, mely szerint a főhős és a főhősnő egymásra találnak. Nos, a Déjá Vu alkotói az időutazás ürügyén mindkét verzióra lecsaptak, engem meg arculcsaptak vele.

Még ha nagyon jószívű is vagyok, emiatt tíz pontból legfeljebb hét és felet tudok neki adni.
Na jó... Nyolcat!

Hozzászólások

@

Küldés