Ozzy Osbourne: SCREAM

Bíró Szabolcs  2011.8.11. 3:25

Menetel, dübörög, és letépi a fejed!

Ozzy Osbourne 1966-tól, azaz immár negyvenöt éve van a pályán, ami alapesetben sem elhanyagolható tény, hát még egy olyan embernél, aki gyakorlatilag a fél életét az alkohol és a drogok kábulatában töltötte. Tizedik önálló stúdióalbuma, a Scream tavaly júniusban debütált.

Cikkem legelején illik töredelmesen bevallanom, hogy sokkal inkább az énekes iránti, egykor szebb napokat is megélt rajongásom vezetett a CD megvásárlásához, mintsem az a meggyőződésem, hogy ez a lemez ütni fog – aztán persze nagyot csalódtam, méghozzá pozitívan. Ez a lemez nem csak üt, de rúg is, és kristálytisztán dübörög.

Az egyik legnagyobb változást az jelentette a Screamet megelőző albumokhoz képest, hogy Zakk Wylde gitártroll távozott Ozzy zenekarának kötelékéből, helyére pedig egy fiatal görög gitáros, a Firewind tagja, Gus G érkezett. Gus igyekezett Zakk stílusához hasonlóan mocskos riffeket gyártani az egyes dalokhoz, így Wylde hiánya annyira nem is érezhető – sőt, az új tag itt-ott igyekezett belelopni önmagát is a dalokba, ami nem sok, de egy kevés új színt azért hozott a zenébe.

A másik újdonság a szintetizátor jelenléte, ami hiányzott a Black Rainről, és az album hihetetlenül döngölősre sikerült. Senki ne ijedjen azonban meg, Adam Wakeman játéka csak emeli a színvonalat, és a Scream legalább annyira zúzós lett, mint az ezt megelőző nagylemez. Wakeman (illetve a billentyűs hangszerek) jelenléte érdekes, hiszen nem igazán virtuózkodik, nem tűnik ki a többi hangszer közül: hatalmasat dob ugyan az összhatáson, de igazán csak akkor lehetne érzékelni, ha hiányozna a dalok mögül.

Azt azért lássuk be, hogy Ozzy már bőven túl van a fénykorán, amikor még slágereket és örökzöldeket várhattunk el tőle, és szerintem a Scream hallgatóinak döntő többsége nem efféle képtelen reményekkel vásárolta meg az albumot. Ugyanakkor mégis sikerült néhány igazán emlékezetes percet összehozni a lemezre: a Let It Die elefántléptekkel dübörög ki a hangfalakból, a Let Me Hear You Scream refrénje kiemelkedő, a Diggin’ Me Down pedig kicsit olyan, mintha a klasszikus, Randy Rhoads fémjelezte korszakot mosták volna egybe a legújabb kori Rammsteinnal – ez utóbbi egyébként az album kellős közepén hallható, de tökéletesen beillene bármelyik Ozzy-lemez kezdő dalának.

A fenti három dalon kívül még a záró I Love You All érdemel különösebb említést, mely a maga egy percével és négy sorával a legmegrendítőbb dal az egész albumon. Hogy miért? Mert ha alaposan odafigyelünk a szövegére, elég torokszorító sejtelmünk támadhat: a metal keresztapja búcsúzik tőlünk.

A cikk megjelent a Penna magazinban is

Hozzászólások

@

Küldés