Százdi Sztakó Zsolt: 1552

Bíró Szabolcs  2011.10.10. 14:12

Az török megszállásnak 11. esztendejirűl

Százdi Sztakó Zsolt szlovákiai magyar író, a székirodalom egyik képviselője. Művei eddig négy antológiában és két önálló kötetben, az 1552 és az Elbeszélések könyve címűekben jelentek meg. Előbbiről, azaz a szerző debütáló kisregényéről lesz szó az alábbiakban, ami – mint azt a címe is sejteti – a török kori Magyarországra vezérli az olvasót.

A könyv 2006-ban jelent meg a Lilium Aurum kiadó gondozásában, gyönyörű kiállításban: a keménytáblás borítónak, a hófehér belívnek, elsősorban pedig a hatásos fülszövegnek nem lehet ellenállni. A könyvnek – a külcsínen kívül – abszolút előnye, hogy Felső-Magyarország (ma Felvidék) török kori történelmét igyekszik feldolgozni, erre pedig nem sok példát láthattunk eddig – én tulajdonképpen egyet sem. Olyan helyszíneket vonultat fel, mint Léva, Csetnek vagy épp Százd, ahonnan a szerző származik. További erénye, hogy a történelmi tények mellett helyi legendákat is belevon a történetbe.

Az író sok szereplőt mozgat, akik nem csak földrajzilag, de társadalmi elhelyezkedésük szempontjából is különböző helyekről érkeztek: az ilyesmi általában jót tesz egy történelmi regénnyel, hiszen az adott kort objektívebben ismerhetjük meg a több szemszög által. A történet váza, a cselekmény alapja egészen briliáns, és magát a könyvet gyorsan el is lehet olvasni, hiszen alapvetően jól van megfogalmazva.

Ahogy a már fentebb dicsért fülszöveg és a cím is elárulja, a történet „az Úr 1552. évében zajlik, akkor, amikor Ali budai pasa irdatlan seregével Felső-Magyarországra tör. Az eseménydús rejtélyekkel teli történet középpontjában a szerzetesek kincse áll, akik kényszerű menekülésük során a kolostor aranytárgyait elrejtik az erdőben. A sokfelé ágazó, szerelemmel, gyilkosságokkal, kémkedéssel, intrikákkal átszőtt eseménysorozat mind-mind e kincsekkel van ilyen-olyan összefüggésben.”

Debütáló kötet lévén azonban az 1552-nek hibái is akadnak. Ilyenek például az iszonyatosan hosszú mondatok, amikbe a szerző nem egyszer zavarodik bele (igeidőt váltogat, halmozza az alany megjelölését), illetve a szóismétlések, melyek főleg az első 60-70 oldalon fordulnak elő. Ami számomra gondot okozott, hogy a fejezetek sokszor tűntek elhamarkodottnak: úgy éreztem, nincs idejük kibontakozni, és sokszor hirtelen végük szakad – mintha az író sietett volna az írással. Gyakran érződött úgy, mintha egy-egy jelenet vagy párbeszéd a kellős közepén lett volna megszakítva. Hasonló problémáim voltak a szerzetesekkel is, akiket a szerző szépen bevezet a történetbe, aztán se szó, se beszéd eltűnnek, és fel sem bukkannak többé (egyetlen haldoklót kivéve).

Sajnálatos módon a kötetnek olyan hibái is vannak, melyekről nem feltétlenül az író, sokkal inkább a kiadó tehet. Szerkesztői mulasztással eddig is bőven találkoztam már a Lilium Aurumnál, és fel vagyok háborodva, hiszen egy nívós(nak mondott) kiadóról beszélünk. Az 1552-ben (is) fel van tüntetve a szerkesztő neve a könyv végén, de egyszerűen nem hiszem el, hogy lelkiismeretesen dolgozott a szövegen. A könyv első fele mondattani hibáktól hemzseg, és mind-mind arról árulkodik, hogy a kisregénynek egyszerűen nem volt se nyelvi szerkesztője, se korrektora, se lektora. Nem tudok mást mondani, mint hogy korbácsot a kiadónak, ez az ő alapvető feladata lett volna.

Első könyvnek nagyon is rendben van az 1552, bár néhol mintha túlságosan is direkte éreztem volna Gárdonyi Géza és Fekete István hatását. Kíváncsian várom, Százdi Sztakó Zsolt mivel rukkol elő legközelebb.

A cikk megjelent a Penna magazinban is.

Hozzászólások

@

Küldés