Tilly

Sábitz Katalin  2008.8.17. 14:28

Az élet olyan, mint az álom, és az álom olyan, mint az élet.

A gyerekeknek, akikkel Kathy álmában találkozott, felhőtlenül jó volt a kedve. Pedig ahogy lassan kiderült, ezeknek a gyerekeknek nincsen családja, nincsen otthona, legtöbbjüknek még neve sincsen. Ezek a gyerekek nem tudják, milyen testvérekkel játszva felnőni, milyen apu védelmező karjaiba bújni, és milyen érzés, amikor édesanya úgy néz rájuk, mint a földkerekség legtündéribb és legtökéletesebb teremtményeire. Nem tudják, mindez milyen, csupán vágynak rá, mindennél jobban vágynak az emberi szeretetre.
Mert szemernyit sem élvezhettek belőle, hiszen még esélyt sem kaptak rá, hogy beleszülessenek egy boldog, biztos családba, esélyt sem kaptak az életre. Nekik csak az álom marad.

Az el nem temetett fájdalom vezette el Kathyt Tillyhez, az örökmozgó, életvidám, pajkos kislányhoz, és Tilly vezette el Kathyt a megnyugváshoz, a megbocsátáshoz.

A kilenc éve őrzött keserű fájdalmat Kathy mindeddig nem tudta feldolgozni. Ám amikor férjével a temetőben megpillantották azt a titokzatos, törékeny hölgyet és a parányi sírhelyet, a történet kirakódarabjai végre kezdtek összeállni. A kép nagyon lassan tisztult ki, és Kathyval együtt az olvasó is csupán a könyv utolsó lapjain érti meg az összefüggéseket. És ahonnan a bonyodalom elindul, végül ott térnek nyugvópontra az események. Ez a hely pedig az a parányi sírhely, amelyen egyetlen évszám szerepel csupán, és egyetlen név: Tilly.

Frank Peretti olyan útra hívja a lelket, amelyből gazdagabban térünk vissza a hétköznapok szürkébb-színesebb mérföldköveihez, avagy sírköveihez. Olyan kövekhez, melyeket vagy el kell görgetnünk az útból, vagy át kell lépnünk és elfelejtenünk, vagy amelynél meg kell állnunk kicsit, hogy a fejünkben és a szívünkben, és a múltunkban és a jelenünkben is rendet tegyünk, mielőtt tovább indulnánk.

Mert bármi is ezek szerepe, az biztos, hogy nem véletlenül kerültek az utunkba – akár életünkben, akár álmunkban.

(Harmat Kiadó)

Hozzászólások

@

Küldés