Van Gogh-ról – fél szemmel

Oriskó Norbert  2007.3.6. 10:25

Már csak két hétig tekinthető meg Budapesten a szenzációs kiállítás!

Mikor kiléptem az egyik budapesti szemészeti klinika épületéből, örömömben, hogy jól látok, elhatároztam, valami szép látnivalóval lepem meg az alig pár perccel korábban lézerrel megműtött szememet. „Az alkalom maga magát kínálta”, rövid töprengés után eldöntöttem, ehhez nem találhatok jobbat a Szépművészeti Múzeumban lévő Vincent van Gogh–kiállításnál.

A jegy ára 3400 forint volt hogy ez sok-e vagy sem, döntse el ki-ki maga, nekem a kasszánál az jutott az eszembe, hogy ennél jóval többet adtam ki már például a magyar labdarúgó-válogatott egyik mérkőzésének a megtekintésére (ahol aztán jól ki is kaptunk).

A van Gogh-képek rendkívüli biztonsági körülmények között lettek kiállítva, a terembe csak egyszer léphetünk be, viszont ott korlátlan ideig (természetesen maximum záróráig) időzhetünk. A bejáratnál rögtön a világhírű holland festőzseni pipás önarcképével találkozunk. Öregnek tűnt. „És ez az ember már 37 évesen meghalt” – gondoltam (1853 és 1990 között élt).

Egy ilyen rövid jegyzet már terjedelme folytán sem lehet elégséges arra, hogy hozzá méltóan értékelje a kiállítást, ugyanez érvényes én személyemre is, sima műkedvelő és nem műszakértő lévén. De itt talán most nem is erről van szó, hiszen aki van Gogh életére, alkotására kíváncsi, az játszi könnyedséggel szinte mindent megtudhat róla például az interneten. A kiállításon inkább a termet átható szellemiség az, ami megfogja az embert. Hiszen itt nem másolatok vannak, és talán pont abból a szögből tekintett egy-egy alkotására a festő is, mint mi, mikor aztán aláírta, hogy „Vincent”. Bár sokan „nyüzsögtek” a teremben, mégis csak suttogás hallatszik, szinte minden generáció képviselve van, csoportok, párok, magányos farkasok…

A meghatódottság, tisztelet, csodálat érzése hatja át a termet, még akkor is, ha van Gogh leghíresebb festménye, a Napraforgók nem is jutott el Budapestre. De ott sorakozik a Varró nő, a Kávéivó öregember, a Munkás ebédje, a Bánat, a Krumplievők, több csendélet, és sok-sok parasztkép. Mint azt megtudtam, ez utóbbit tekintve van Gogh felháborította a világot. Azt festette ugyanis, és úgy, amit látott, és ahogy azt látta. A parasztokról sokak között az a tévhit élt (és él a mai napig), hogy sokat dolgozó, ám jókedvű, boldog emberek, van Gogh azonban jól ismerte őket, képein olyanok amilyenek valójában, fáradtak, gondterheltek. „Szinte hihetetlen” – hallom az egyik látogatótól –, hogy „a ma több tízmilliárd dolláros értékű képek alkotója élete nyomorúságos volt, és mindössze egy képet sikerült eladnia.” Mert a világ nem tartotta a lépést az ő zsenialitásával.

Sok turista ma kizárólag ezért a kiállításért keresi fel Budapestet. Ha valaki úgy dönt, ő is megnézné, igyekezni kell, mert már csak két hétig, március 20-ig tekinthető meg van Gogh tárlata.

És ha e sorok olvasása közben ez az érzés merült fel valakiben, hogy igen csak összekuszáltra sikeredett ez az ajánlás, hát nézze el nekem, mert amint jeleztem, fél szemmel íródott…

Hozzászólások

@

Küldés