Boszorkányüldözések 3.

Bolemant Lilla  2008.3.1. 17:15

Ezekben az időkben úton-útfélen boszorkány termett, akiket sürgősen el kellett égetni...

A boszorkányok kínvallatásával együtt járt az a jelenség, hogy ahol korábban csak egy, viszonylag „jelentéktelen” boszorkány volt, a kínvallatások után nyomban kettő, vagy akár tíz ijesztő ellenség támadt. Bamberg városában a véres boszorkányüldözések idején, az 1620-as években letartóztatták magát a püspöki kancellárt, aki gyanúsan enyhe ítéleteket hozott. Megkínozták és megégették.

A kínvallatás megerősítette a Boszorkánykalapács által meghatározott boszorkányteóriát is. A kihallgató egyik kezében a kézikönyvet tartotta, a másikban a kínpad csavarját, és a könyvből feltette a kérdéseket, mígnem a kívánt választ megkapta. Minél több boszorkányt hallgattak ki, annál terjedelmesebbé vált a teória.

Ebben az időben különösen aggasztotta mind a dominikánusokat, mind a pápát a terméketlen férfiak számának riasztó növekedése. A félelemnek talán valós alapja is volt: a keresztény vallás végtelen antiszexualitása, a természetes szexualitás bűnnek és szégyennek bélyegzése és az emberi test undorítóként való beállítása okozhatott impotenciát. A furcsa mégiscsak az volt, hogy az egyházat, amely évszázadokon keresztül igyekezett visszafogni a keresztények szexuális életét, most, amikor úgy tűnt, hogy a boszorkányok mindent megtesznek ennek érdekében, aggodalom töltötte el. Ebben talán az egész férfitársadalomnak az impotenciától való, tudat alatti félelme rejlik.

Az 1440-es években a világi bíróságok eldöntötték, hogy az ördöggel történő nemi közösülés halállal büntetendő cselekmény. Gondot csak az okozott, hogy az egyházi hatóságok nem óhajtottak vért látni – az egyház hierarchiájába nem tartozott bele a hóhér. Így hát az egyházi bíróságok átadták a kínzásoktól elgyötört áldozatot a világi hatalomnak, azzal a gyengéd figyelmeztetéssel, hogy kerüljék a vérontást. A világi hatalom szó szerint engedelmeskedett: a boszorkányokat általában felakasztották, vagy megégették.

A boszorkányság olyan bűn, volt, amelyre a megszokott bírósági eljárásokat nem lehetett alkalmazni. A középkori bírósági eljárások változóban voltak. A per lefolytatása a központi hatalom, a hivatalos szervek feladata lett. A jogtudósok szerint az esküdteknek nem származhatott hasznuk a vádlott elítéléséből, a beismerő vallomást nem lehetett fenyegetéssel vagy erőszakkal kikényszeríteni, ezért a bizonyítékhoz tanúkat kellett előállítani, és ezeket nem lehetett sem ajándékokkal, sem fenyegetéssel tanúskodásra bírni. A boszorkányperekben az eljárás fordított volt: a vádlottat kellett megkínozni, hogy beismerje bűnét, és lelke üdvösségre jusson. Tanúként olyan személyeket is előállíthattak, akiknek egyébként nem engedtek tanúskodni: elítélt bűnözőt, olyan személyeket, akiknek előnyük származott a vádlott elítéléséből, gyermekeket és nőket. A tanú őszinteségét nem vizsgálták.

A boszorkányperek célja nem az igazság kiderítése, hanem a boszorkány megsemmisítése volt.

(Eretnekek
Amikor Európában egyetlen vallás uralkodott, a keresztény vallás, minden ettől eltérő eszmét téveszmének, végső soron eretnekségnek nyilvánítottak. Az eretnekek veszélyt jelentettek a hatalom számára, úgyhogy meg kellett őket semmisíteni. A római katolikusok általában megégették eretnekeiket – akik között sok protestáns volt – a protestánsok a megégetés mellett megfojtották, vagy felakasztották saját eretnekeiket – akik között sok katolikus is volt.
A „szeretettan” ezen prédikátorainak együttes erővel sikerült megsemmisíteniük annyi embert, hogy a számukat még csak megközelítően sem lehet megítélni, de amely szám az évszázadok során valószínűleg hatjegyűvé növekedett.)

Írásunk a Aspekt folyóirat cikke alapján készült.

Hozzászólások

@

Küldés