Áttört gátak 2.

Puha Andrea  2007.11.5. 11:28

A novella második része.

– Nem hittem volna, hogy ezt tőled fogom hallani. Az első napon, mikor bejöttél… Hogy is volt az?
– Na neee… – húzta el a száját a srác.
– De. Bejöttél, én meg kifelé néztem az ablakon. Eléggé le voltam törve. Odajöttél, beszéltél hozzám, én meg rád se bagóztam. Nem hallottalak. Azt hitted, direkt csinálom. Aztán ordítani kezdtél, de arra se figyeltem fel.
– Ja. Aztán egyszercsak felém fordultál, és ártatlanul csodálkozva megkérdezted, hogy: mi van? Azt hittem, én is fekvőbeteg leszek…
– Ne túlozz! Különben is, aztán elmagyaráztam, hogy nem hallok és szájról olvasok, de tudok beszélni. Te meg csak ámultál. Még az állad is leesett!
–Nem is!
– Dehogynem! Le voltál forrázva! – Hát le. De másnap hoztam neked virágot. A húgom fűzte gyöngyből. Mert az sose hervad el.
– Igen, ezt – vettem ki a fiókból a fehér szirmú liliomot. Lassan forgattam az ujjaim között. ,,Sosem hervad el". Milyen szép…
– Mire te ellágyultál… Hiába, nekem nehéz ellenállni… – vigyorgott Roni.
– Menj már! Megvakulok a dicsfényedtől! – horkantam fel, miközben drámaian szemeimre tapasztottam a kezeimet.
– De azért van bennem valami, nem? Különben most sem állnál szóba velem…– húzta le az ujjaimat Roni. – Na jó, megyek. Látogatási idő van, még miattam nem jutnak ide a hódolóid. Szia, még jövök. Nem szabadulsz tőlem egykönnyen!
– Óóó… Isten, most segíts! – fohászkodtam az ég felé, mire Roni nekem vágott egy kisvánkost.
– Sorry! – kiáltottam utána.
– Yes,yes…– intett vissza az ajtóból.
Ronit a világért se bírtam volna megbántani. Ő volt az életem tartópillérje. Nélküle mindig szomorú és letört lettem volna. Ő viszont nagy lökést adott, hogy erős legyek. Tulajdonképpen tudtam, hogy nagyon megkedvelt. És én is őt. Egy játékot játszottunk. Ő tudta: közeleg az időm, de mindent megtett, hogy ne tudjam meg. Apróságokkal lepett meg, hogy még véletlenül se gondoljak ilyesmire. Én azonban pontosan tudtam, mikor indulok el innen, de Roni előtt jól játszottam a tudatlant. Időnként civakodtunk egy kicsit, az az igazság, hogy néha az idegeimre ment, de még így is nagyon szerettem. Helyes srác volt, azért is lepődtem meg, hogy ennyire normális. És az, hogy viccelődött, csipkelődött velem, hogy aggódik értem, tényleg ellágyított. Roni nélkül már idegronccsá váltam volna itt bent.

*

– Nézzenek oda! Kit látnak szemeim?! – rikkantotta Bartal Andi már az ajtóból. Mögötte jött libasorban Tamara, Ági és Brigi. Az előbbiek mind a gimis osztálytársnőim, az utóbbi pedig már hét éve a legjobb barátnőm. A kórház előtt futhattak össze.
– Sziasztok! Csüccsenjetek le az ágyra! A lábamra is ülhettek! Nyugodtan! – mosolyogtam rájuk.
– Üdvözöl az egész osztály, várunk vissza! Kihagytad az év legjobb kémia- és fizikadoliját. Ezt nem fogjuk eltűrni! – szívattak kőkeményen a csajok. Jóleső melegség ölelt magához, ez már napirenden van... Ez az ellágyulás…
– Niki meg Erzsi is üdvözöl – szólt közbe Brigi, mielőtt szóhoz juthattam volna.
– Én is üdvözlök mindenkit! A dolikat meg majd megírom. Különben is… Csak szenvedjetek! – vigyorogtam gonoszul.
A csajok grimaszoltak, biztos változatos csoportokat állított össze a tanár úr. Mosolyognom kellett… Eszembe jutott a belépő kémiadolgozat a harminc kérdéssel, plusz az a, b, c, d, e, f, g, h válaszlehetőségekkel…
– Te, ki az a helyes srác, aki itt mászkál a folyosón? – puhatolózottt Tamara.
Na, most aztán végképp elkapott a vigyorgás!
– Hát… Sokan mászkálnak itt a folyosón. Őrültek, normálisak egyaránt…
– Jaj már! Fekete zselézett haj, kék szem, fehér köpeny. Ne mondd, hogy nem szúrtad ki!
– Roni. Ápoló. Orvos akar lenni. Szoktunk beszélgetni.
– Olyan helyes! Van barátnője?
– Nem kérdeztem, bár szerintem nincs.
– Telszámát megadod?
– Honnan veszed, hogy megvan? Miért kértem volna el tőle, ha mindennap látom?
– De jó neked! Csak fekszel az ágyban és körülugrálnak a helyes pasik! – vetette közbe Andi.
– Cserélnék veled! Holnap ráadásul írunk irodalomból! – nyögött fel Ági.
– Azt bebiflázzátok csajok. Meg aztán… Én inkább kimennék…
– Tényleg, meddig leszel?
– Nem tudom. Majd megyek, ha engednek.
– De meggyógyulsz, ugye?
Mindenki engem nézett. Mit mondhattam volna? Hazudjak? Vagy ne? Nagy levegőt vettem: – Hát persze!
– Akkor jó! – szorította meg a kezemet Andi.
– Rohanjunk hallod! Tíz perc múlva megy a busz! – lökte oldalba Tamara Andit.
– Oké. Szia Andi! Gyógyulj meg!
–Várjatok, megyek én is! Anyu vár, fellépésem van – kiáltott utánuk Ági, kezében vibrált a telefon.
–Szia! Legyél jó! Puszi! – és rohannak mind a hárman. Csak ketten maradtunk Brigivel.
Nagy csend. Brigi mereven nézett. Mintha gondolkodott volna rajta, hogy mondja, ne mondja. Úgyis mondani fogja, ismerem. És mondta is. – Tényleg meggyógyulsz?
Csak így. És csak nézett. De úgy, hogy a torkomon akadt az ,,igen". Nem… Most nem lehet hazudni. Mióta csak ismerjük egymást, sose hazudtunk. Egymásnak nem. A szülőknek? Az más dolog...
– Nem.
– Nem…? – suttogta, s nyelt egyet.
– Csak hat hónapom van. Nem akartam elmondani senkinek. Nem akarom, hogy másnak is fájjon. Ne haragudj! És légyszi, ne mondd el senkinek! Kérlek!
– Jó… – Sírt. Lassan végigkúsztak a könnyek az arcán, kinézett az ablakon. Kezével letörölte a sós cseppeket, de újak jöttek helyette.
– Ne sírj, hallod? Akkor én se bírom…
Kapart a torkom.
– Hallod? – taszítottam meg egy kicsit. – Én nem akarok elmenni, de ez nem rajtam múlik!
– Miért? – kérdezte.
–Nem tudom. Elhiszed?
Átöleltem. Akkor azt hittem, ennél már semmi sem lehet rosszabb. Tévedtem. Erre akkor jöttem rá, mikor az ajtóra néztem. Két ember lépett be. Kalmi és Szandi.

(Folytatjuk)

Hozzászólások

@

Küldés