Szerencseszám

Póda Erzsébet  2007.10.3. 10:50

Talán a két borosüveg miatt annyira nehéz ez a táska!

A bevásárlószatyor már fél órája húzta a vállamat. Mindig is utáltam a cipekedést, most is alig vártam, hogy a lakásba érjek. Hogy minek is vettem két üveg vörösbort, csak most kezdtem rajta gondolkodni. Olyan nehéz! A lift persze nem működött és én néhány rövid, de csúnya szó kíséretében nekivágtam a lépcsőknek. Végül is a harmadik emelet még nem a mesebeli paszulyszár teteje. Lihegve értem fel. A pokolba kívántam már az egész napot.

Fáradt voltam és dühös. A főnököm egész nap a dekoltázsomat meg a lábamat bámulta, és ugráltatott:” Dianka, hozza be, kérem, a múlt hónapi kimutatást! Dianka, kérem, jöjjön be hozzám, lediktálok egy levelet...” Közben a dülledt békaszemével egyre csak bámult, szinte hallottam, amint lecsorog a nyála a padlóra. Nagyon fárasztott már ez az egész. Most meg nem találom a kulcsomat! Hova a fenébe tettem? Hosszú, eredménytelen kutatás a zsebeimben, majd a táskám összes zugában. Végre az utolsó szegletben megtaláltam. Heuréka! Éreztem a hátamon végigkúszó, csiklandozó verejtéket. A kulcsot a zárba tettem, miközben arra gondoltam, mivel lepem meg Misit. Már a két összecsendülő vörösboros pohár képe lebegett előttem, amikor a megdöbbenés ért. A kulcs nem illett a zárba! Először azt hittem, emeletet tévesztettem. De nem. Megnéztem a csengőn a családneveket – stimmeltek.

Megnéztem a kulcsot is – egész idáig ezzel nyitottam minden nap az ajtót, immár negyedik éve. Nagyon elfáradtam. Rövid, szűk szoknyámat megigazgattam magamon, elővettem egy szál cigarettát, a lépcsőre ültem, és rágyújtottam. Hol a pokolban lehet Misi? Rég itthon kéne lennie. Talán két órája ücsörögtem az ajtó előtt, emberek jöttek-mentek mellettem, mikor megérkezett az én kedvesem. Széles mosolyt terítettem az arcomra, amint megláttam, és már majdnem nekifogtam, hogy a szokásos cicás-dorombolós módszeremmel megdorgáljam, amikor észrevettem mögötte a nőt.

Nem értettem a helyzetet. Vagyishogy igazából értettem én, csak nem akartam elhinni. Több mint négy hónapja könyörgött, hogy hagyjam ott, menjek vissza a szüleimhez, mert nem bír velem élni. Eddig azt hittem, talán próbára akar tenni. De a nő, aki magabiztosan álldogált az én Misim mellett, sőt szemtelenül még a kezét is fogta, valahogy elbizonytalanított.

-- Nem illik a kulcs a zárba – motyogtam zavartan.
-- Nem, mert kicseréltem – válaszolta mogorván. Saját kulcsát a zárba illesztette, az ajtót kinyitotta és betessékelte az ismeretlen nőt. Felemeltem a táskáimat, hogy én is belépjek, ám elállta az utamat.
-- Nézd Diana. Megmondtam, hogy nem bírok veled élni. Értsd meg, vége! Összepakoltam a holmidat.
Azzal kitette a folyosóra a bőröndömet.
-- Mindent összepakoltam. Ne gyere ide többet! – azzal becsukta az ajtót.

Értetlenkedve álltam az ajtó előtt, majd dörömbölni kezdtem. Egy darabig még kiabáltam, üvöltöztem, fenyegetőztem, de csak a szomszédok jöttek ki, hogy rendre utasítsanak. Misi a füle botját nem mozdította. A bőröndömre ültem, és úgy döntöttem itt töltöm az éjszakát az ajtó előtt. Megint rágyújtottam egy cigarettára, aztán elővettem a vörösbort. Becsengettem a szomszédba, kértem egy dugóhúzót. A szomszéd kelletlen bár, és fejét csóválva, de segített kinyitni az üveget. Még halkan megjegyezte, talán jobb lenne, ha elmennék valahova, talán a szüleimhez. Egymás után szívtam a cigarettákat, és kortyolgattam a bort. Ez nem lehet igaz, gondoltam magamban. Most mi a francot csináljak? Elmúltam harminc… Kicsit szédelegve bár, de felálltam, és újra dörömbölni kezdtem az ajtón. Eredménytelenül. A bőröndre roskadtam.

Eszembe jutott az előző kapcsolatom. Csúfos véget ért az is. Mert az előző drágám, Laci, azt szerette volna, ha konyhatündérkedem, ha olyan ételcsodákat alkotok, mint az anyja, aki elkényeztette. Szegénykém, meg akarta velem szerettetni a főzést. Szakácskönyveket vásárolt, és mennyire igyekezett megtanítani, hogyan vágjam apróra a büdös hagymát. Buta fiú! Utáltam a könnyezést meg a hagymaszagot is. És az sem tetszett neki, hogy dohányzom, és hogy időnként igenis megiszom egy-egy pohár vörösbort, és hogy a takarítás sem tartozik a kedvenc időtöltéseim közé. Micsoda kőkorszaki elképzelések! Pedig bebizonyítottam neki, mennyire szeretem. Az első két év egész kellemesen telt. Nagyokat szeretkeztünk a franciaágyon, ami után ő mindig tálcán hozta be nekem a reggelit. Bulikba jártunk, meg moziba, színházba meg mindenhova. Mindent megtett nekem, amit csak akartam. Aztán egyre gyakrabban követelte tőlem, hogy házias legyek. Én? Én aztán soha! Senki szolgája nem leszek. Engem szolgáljon a férfi! Kiszolgáljon! Na persze. Biztosan az anyja beszélte tele a fejét… Az ő ajtaja előtt is ugyanígy bőgtem.

Az üveg alján még volt egy kis bor. Meglötyögtettem, felhajtottam a maradékot, és újra rágyújtottam. Aztán elővettem a másik üveget. Nem is tudom hogyan, de sikerült kinyitnom, bár közben letört a körmöm. Talán nem tartozik a négyes a szerencseszámaim közé... Szegény Lacika! Négy évig bírta velem. Igenis, az anyja az oka, hogy szakított velem. Mert ő két egyetemet végzett szakácsnőt meg házvezetőnőt szánt a fiának. Laci is kidobott. Azt mondta, nem bírja velem, bármennyire is jó vagyok az ágyban. Azt mondta, nem értem meg őt, és egyáltalán semmit és semmihez sem értek.

Még jó, hogy a barátnőm bátyja éppen szerelmi bánatát nyögte. Misike olyan volt, mint a kezes bárány. Már a harmadik találkozásunkkor az övé lettem. És ő is elhalmozott mindennel, amit csak megkívántam. Szerettem Misit. Olyan jól éreztem magam vele! Tökéletes volt köztünk az összhang, a harmónia, a beteljesedés – mármint az ágyban. Volt, hogy nem bírt betelni velem, néha egy éjszaka többször is a magáévá tett. Csak napközben fordultak elő viták. Ezért néha a butuska lány szerepet kellett neki eljátszanom, főleg, ha valamivel nagyon megbántottam. A cicás-dorombolós jelenetemmel pedig mindig sikerült elgyengítenem. A tenyeremből evett, ha ezt alkalmaztam. Nem tudom hol a csudában akadt rá erre a komoly kinézetű nőre. Semmi szexis, semmi vonzó nincs benne.

-- Misííí! -- bőgtem el magam a bőröndömön. -- Mit akar itt ez a nő? Ki ez a nő? Csak nem ez akar ezentúl a közös ágyunkban aludni?

Valaki kijött a szomszéd lakásból és rám kiabált. Már nem is értettem szavait. Homályos volt előttem minden. Talán sírtam, nem tudom. Arra gondoltam, a négyes a szerencsétlen számom. Soha nem jelölöm be a lottószelvényen…

Másnap reggelig a bőröndömön ültem. Talán elaludtam, talán csak szenderegtem. Arra ébredtem, hogy a szüleim előttem állnak a lépcsőkön. Misi elhívta őket. Apám erősen megfogta a karom, felállított és csak annyit mondott: -- Indulás, haza!
Anyám azt hiszem szégyellte magát egy kicsit, mert egyre csak szabadkozott Misinek. Míg csak apám rá nem szólt: -- Ne könyörögj ennek a gazembernek!

Anyáméktól felhívtam az irodát és beteget jelentettem. Ki kellett aludnom magam, ha jól akartam másnap kinézni. Szerencsére a legjobb cuccaimat megtaláltam a bőröndben.
Az alvás jót tett nekem. Kipihenten, csinosan, frissen léptem a főnök irodájába, hogy az asztalára tegyem az iratokat. Kicsit előbbre hajoltam, hogy a dekoltázsom érvényesüljön. A főnököm dülledt békaszeme majd a kebleim közé esett. – Dianka… -- nyögte elfúló hangon.

-- Nem adok neked négy napot… – gondoltam magamban kajánul.

Hozzászólások

@

Küldés