Elmentél II.

Wolner Annamária  2011.11.2. 3:53

Amíg a mentőre vártunk, a szobádban ültél és magad mellé ültettél.

Egyedül voltunk. Mindenkit kiküldtél. – Ide! – mutattad fáradt kezeddel. Kislány voltam újra. Megfogtad a kezem. Szorítottad. És én nem bírtam elengedni.

Azt mondtad: nem akarok kórházba menni! Ne engedj oda! Mert én többé onnan nem jövök már haza. Itt akarok meghalni!

Görcsös remegés fogott el. A fejem búbjától a lábujjam hegyéig átfutott rajtam az érzés. Az a bizonyos szívbe markoló, jeges érintés, ami tudatni akar valamit, éreztetni, jelezni, üzenni. Olyan jól ismertem már ezt. Gyökeret vert bennem még gyerekkoromban.

Tudtam, hogy igazat mondasz. Mindig megéreztél mindent.

A szoba falát nézted. Követtem tekinteted. Itt hagyni készülsz egy történelmet. Egy egész életnyi regényt látsz most a falakon lassan leperegni, mint egy régi diavetítővel odavarázsolt néma képeket. Két percben hetvennyolc év fájdalmát, gyötrődését, örömét és mákszemnyi boldogságokat. Kétpercnyi időbe hogyan férhet bele több mint hetven évtizednyi idő?

Megérkezett a mentő. Felálltál. Én támogattalak. Nehézkesen elindultál. Lépésről-lépésre, mint a kisgyerek, aki most tanulja az első lépéseket. Te pedig az utolsókat. Fordított felállás. Most én támogattalak ott, ahol huszonnyolc évvel azelőtt te tanítottál járni.

Szerettem volna, annyira, de annyira szerettem volna kiabálni, belekiáltani a körülöttünk feszülő légüres térbe, felsikoltani a végtelen nagy égre: Ne vigyétek el őt! Mert nem talál rá többé a visszavezető útra. És akkor mi lesz velem? Istenem, te odafent, ha látsz minket, tégy csodát!

Roskadozó lépéseid megálltak minden centiméteren. Az emlékek súlyai nehezedtek rád. Rakódtak, mint mészkő a barlang falára. Fáradt voltál. Belefáradt annyi mindenbe. Küzdésbe, reménybe, életbe. Kövek! Eső verte, jég ütötte, évezredes kövek tudnak ilyen fáradtak lenni. Mégis kapaszkodtál belém. A szoba némaságába. A valaha veled itt élők rég eltávozott lelkébe: a fiadéba, férjedébe. Az emlékek súlyába. Szavakba. Sóhajokba.

Az út lassan hozzájuk vezetett. Két hét múlva meg is érkeztél. Az Isten odafent még ennyit adott neked. És nekem. Hogy kislány maradhassak addig is, még egy kicsikét. Mert amíg melletted lehettem, míg minden kínommal hozzád mehettem, az voltam. A homlokomra adott csókjaidban. A fölém hajolásodban. Az arcomat simogatásodban. Tudtam azokban a percekben, nem tart soká már az életed, és nekem akkor már nem lesz hová mennem. Olyan helyen leszel, ahol csak én beszélhetek hozzád, te már nem szólsz vissza többé. S nekem a téged takaró fűcsomók szélben megmozduló suttogásából kell kihallanom a néma üzeneted. A mentő itt volt. És én egy hirtelen jött mozdulattal lekaptam fejedről a kendőd. Fekete, pöttyös, szélén dísszel. Egyik kezemben azt szorongattam, a másikkal átadtalak a mentős fiúnak… És a közte lévő két másodpercben haldokolni kezdett bennem a kislány.

Halottak napja van. Ülök, magam alá húzott lábakkal. A narancsszín és sárga gyertya lángját nézem. És szorongatom, annyira szorongatom most azt a kendőt, miközben lassan potyognak rá a könnyeim.

Hozzászólások

@

Küldés