Amilyenek vagyunk

Póda Erzsébet  2009.11.14. 12:39

Sokszor váratlanul törnek az emberre: az utazás monoton percei alatt, este lefekvés előtt, akár munka közben, vagy csak úgy...

Események, melyek az idő múlásával emlékekké váltak. A gyermekkor csínytevései. Soha senkinek el nem mondott titkaink. Ha bántottunk valakit, vagy amikor minket bántottak. Történések, jelenetek, mondatok, szavak, gesztusok, melyek megváltoztatták az életünket. Olyanná tettek, mint amilyenek a jelen pillanatban vagyunk.

Emlékszem a nagymamámra, aki egész életemet szilárd alapokra helyezte, akitől megtanultam, mit is jelent az igazi, feltétel nélküli szeretet, aki bölcsességeivel észrevétlenül készített fel az életre. Az első könyvre, amit lapoztam. Az első mesére, melyet anyukám olvasott fel nekem. Az első dorgálásra, amely sírásra görbítette a számat. Az első szerelmemre, az első csalódásra.

Az óvodára, ahol az óvó nénim, csupa jószándékból, erőnek erejével akarta megitatni velem a tejet, pedig azt világéletemben utáltam. Kihánytam, és azóta se bírom lenyelni. A homokozóra, ahol egy kislapáttal fejbe csaptam Józsikát, mert nem adta oda a kiskannát. Aztán berohantam a vécébe és magamra zártam az ajtót. Tisztán emlékszem a rossz szagra, de nem nyitottam ki az ajtót, létrán mászott be értem Janó bácsi, és jól kikaptam. Soha többé nem csaptam fejbe kislapáttal senkit sem.

Az olajos padlójú iskolára, ahol az utolsó előtti padba ültetett a tanító nénim, mert magasabb voltam a többieknél. A rossz szemem miatt azonban nem láttam a táblát. Viszont összebarátkoztam Pistivel, aki egy fogyatékos nagyfiú volt, és szerény képességei miatt ki tudja hányadszor ismételte már az első osztályt. Hihetetlen gyorsasággal tudott füzetlapokból cigarettát sodorni. Csodálva néztem, amint aprólékos munkával egyenlő darabokra tépte a papírdarabokat, felsodorta, majd merészen és komótosan elkezdte „szívni a cigit” – óra alatt, az iskola hátsó padjában. Azóta tudom, hogy a fogyatékosok belső világa mennyire fantáziadús.

Az alapiskolás osztályfőnökömre, akitől kegyetlenebb „pedagógust” csak kettőt ismertem: a másik kettő is a mi iskolánkban tanított. Fogait összeszorítva utálta a gyerekeket – csak azt vette emberszámba, aki sportos alkat volt, vagy értette a matematikát. Biliárdütővel kaptunk, ha olyan volt a hangulata, és a református papházaspár csendes, szolid, fogyatékos fiát is agyonverte, csak, mert nem ment neki a geometria. A kegyetlenkedést azóta se bírom elviselni, még a filmekben sem. A moziban becsukom a szemem, a tévét átkapcsolom. Ebben az időszakban szívtam magamba a legtöbb komplexust.

A magyar tanító nénimre, aki gyönyörű volt, okos, és jó szívű. Aki sosem emelte fel a hangját, mégis csendben ültünk az óráin. Aki megmutatta nekünk, milyen szépen meg lehet fogalmazni akár a legegyszerűbb gondolatainkat is, „mutatós” láncba fűzve. Elhitette velünk, hogy bárkiből lehet Arany János, csak akarni kell.

A pillanatra, amikor először láttam meg a kisfiamat, amikor először vettem karjaimba a kislányomat. Első mosolyukra, első szavukra, első mondatukra. A percre, mikor megmagyarázhatatlan érzéssel örök szerelembe estem gyermekeimmel.

A barátnőimre, akik kitartottak mellettem jóban-rosszban – és akik nem tartottak ki, elárultak, becsaptak, hazudtak, átvertek. Szerelmeimre, akikért plátóian lángoltam, akik nem is sejtették emésztő érzelmeimet, s azokra is, akik elutasítottak. De bármit is tettek a barátok és szerelmek, tanítottak engem, erősítettek, egyengették az utamat.

Minden, ami a múltban történt velünk, emlékként van jelen a mában. Váratlanul bukkannak fel bennünk. Van, hogy hiába próbálunk felidézni egy-egy eseményt, nem sikerül, máskor váratlanul tör elő memóriánk mélyéről. Történések, jelenetek, mondatok, szavak, gesztusok, melyek a megfelelő pillanatban merülnek fel újra, sokszor azért, hogy figyelmeztessenek. Emlékek, melyek megváltoztatják az életünket. Olyanná tesznek, amilyenek vagyunk.

Hozzászólások

@

Küldés