A testi fenyítésről (2)

Orbán Erika  2008.4.6. 16:50

Shakespeare nem kísértett meg múltkori ominózus mondatomért, bár ami késik…

Múltkori írásommal egy időben történt az a sajnálatos eset, hogy egy apa (ha nevezhetem annak) úgy megverte hároméves kisfiát, hogy az belehalt sérüléseibe. Vajon mit vétett az a csöppség?! A hír hallatán remélhetőleg tovább nő majd azok tábora, akik elítélik ezt a fajta „nevelési módszert”.

Az alábbiakban két anyuka, és egy nagylány véleményét olvashatják, a testi fenyítésről.

Szaváriné Susóczki Helga egy három éves kislány anyukája, dolgozik, vezeti a háztartást, s mellette főiskolára jár. Óvodapedagógusnak tanul. Az esetleges enyhe testi fenyítést nem ellenzi. Ugyanakkor pedagógusként az vallja, kötelessége elítélni minden olyan agresszív meg nyilvánulást, amely közvetve vagy közvetlenül veszélyezteti a gyermek testi-lelki épségét, kárt tesz benne, gátolja vagy visszaveti a gyermek személyiségfejlődését.
Véleménye szerint nem szabad hagyni, hogy akár gyermek-szülő, vagy gyermek-pedagógus között olyan kapcsolat alakuljon ki, amely elveti a normál eszközöket, mint a példamutatás, vagy a megfelelő hangnemben történő kommunikáció, s ehelyett egyéb bántalmazó vagy testi fenyítésre irányuló eszközöket részesít előnyben.
Az oktatási intézményekben a diákok magatartása egyre romlik a testi fenyítés eltűnésével. Enyhe testi fenyítés mondhatnánk hiányzik, de ezzel meg az a baj, hogy relatíve minden embernek mást jelent az „enyhe” kifejezés, s az esetleges túlkapások elkerülése végett – a gyermek mindenkori érdekeit figyelembe véve – inkább be van tiltva. Valami hatékonyabb módszer kéne.

Zádori Kinga épphogy csak felnőtt. A főiskolás lány újságírást tanul, határozott véleménye van általában mindenről. Az álláspontját a témáról egy olyan mondattal kezdi, mely valószínűleg nagyon sok ember véleményét tükrözi. „Majd kap egy maflást, és akkor megtanulja, mi a rend!” Vajon hány családban hangzott, hangzik ez el nap, mint nap? Való igaz, hogy akadnak olyan helyzetek, mikor az idegek pattanásig feszülnek, a gyerek nem fogad szót, csakazértsem, és a szülő már a plafonon pókként rohangászik… Viszont ekkor sem megoldás egy pofon. Sokkal bravúrosabb nevelési praktikának tartom a megvonást. Nincs tévézés, amíg nincs megírva a lecke. Nincs futballedzés, ha nincs kitakarítva a szoba. Nem egyszerűbb, hisz lekeverni egyet gyorsabb; de hosszú távon kétségtelenül „eredményesebb”.

Wirtmanné Androvics Beáta egy tinédzser fiú anyukája, s e mellet még tanár is. Nincs könnyű dolga, mégis elítéli a gyermekek testi fenyítését. Azt vallja, ha egy gyereket rendszeresen így fenyítenek, akkor érzelmi zűrzavarba kerülhet és nem biztos, hogy megjegyzi a tanulságot, amit a szülő belé akar vésni. Ugyanakkor azt látja, vannak olyan gyerekek, akik csak verés, vagy egy pofon „segítségével” tudnak viselkedni. Ő, maga soha nem adott gyereknek pofont az iskolában, és a saját gyerekét sem verte el. Nagyon ritkán, ha egy „füles” elcsattan (természetesen, kizárólag a saját gyerek esetében), ő azt inkább egy „legyintésnek” nevezné.
– Nem könnyű a mai világban pedagógusnak lenni – mondja –, mert egyre több a deviáns viselkedésű gyerek. Ezek a gyerekek maguk mesélik el, hogy otthon verik őket, ha rosszat tesznek, így az iskolában nem reagálnak a szép szóra. Ilyenkor szoktam azt mondani, elítélem a verést, de néha egy jól irányzott pofon segítene őket észhez téríteni.

Végezetül szeretnék Borisz Szidisztől idézni:
Amikor majd a gyermeket
szeretettel és nem félelemmel
nevelik, akkor fog az
emberiség igazságban és nem
erőszakban élni. Amíg a
gyereket a nevelő fenyegetése
és az apa botja vezérli,addig
az emberiséget a rendőr
gumibotja, a börtön félelme és
a hadseregek és hadihajók
általi lerohanás pánikja
uralja."

Maximálisan egyetértek azzal, hogy a verés nem old meg semmit. Viszont hiszek abban is, hogy egy jókor, jó időben elcsattant pofon, segíthet abban, hogy a gyerek megtalálja a helyes utat.

Kedves olvasók, gyakorló vagy leendő anyukák, ha van kedvük, osszák meg velünk véleményeiket a témában!

Hozzászólások

@

Küldés