A nő szül, az anya jót akar

Póda Erzsébet  2013.1.7. 4:49

Nő, anya. Megannyi igaz és hamis mítosz, hit és tévhit, igazság és hazugság.

Nemrég vitába keveredtem néhány férfitársammal azon hír kapcsán, hogy az EU-ban át akarják fogalmazni a család fogalmát. A heves eszmecserében az egyik tábor, kizárólag férfiak, azt állították, a család ősi intézmény, és úgy jó, ahogy van, nem kell megreformálni, se átfogalmazni. Szembementem ezzel a véleménnyel, hogy talán ideje lenne valóban átgondolni a mai modern család fogalmát, de mondataim süket fülekre találtak. Regéltek még arról is (kizárólag férfiak), hogy minden nőnek szülnie kell, mert ez a nő küldetése. Meddig uralkodhat még ez a szodomizmus, melyben a nők szabadosan élhetnek? Sokszor inkább a karrier mellett döntenek, s nem az egyetlen szent feladatuknak áldozzák életüket. Még csak közbe se szólhattam, hogy nőként talán jobban értem ezeket a dolgokat –leszóltak, gúnyolódtak.

Korom és tapasztalataim lévén már nem is csodálkozom nagyon, miképp lehetséges, hogy a huszonegyedik században – amikor megszámlálhatatlan mennyiségű információ áramlik szerte a világban egyetlen szempillantás alatt, amikor az űr hódítására indultunk –, egyesek gondolkodásmódja a sötét középkort idézi. Miért kellene minden nőnek szülnie? Attól, hogy biológiailag képes erre, még nem biztos, hogy kizárólag ez a célja. Már rég nem az állatvilág tagjai vagyunk, hogy csak egyetlen program vezéreljen: a szaporodásé. Az embernek, így a nőnek is, joga van eldöntenie, mit akar kezdeni az életével.

Egy másik véleménycserében a vitapartnernőm azt állította, mindenkinek olyan boldog házasságban kellene élnie, mint amilyenben ő. Szerinte, állítólag nem így van. Tehát állítólag nem mindenki él boldog házasságban. (Micsoda felismerés!) Van egy ismerőse, akit ver a férje. A férfi iszik, megcsalja feleségét, néha oda is vág neki. Nem veri az asszonyt kékre, „csak” elcsattan egy-egy pofon. Vitapartnernőm szerint ez az asszony megérdemli a sorsát, mert nem változtat rajta. Egy magát megbecsülő nő ezt nem hagyná, és mindegy is, mert nem segíthetünk rajta. Hiszen ő is próbálta felnyitni az érintett nő szemét, eredménytelenül.

Már vagy egy évtizede kampányolnak a női és esélyegyenlőségi civilszervezetek azért, hogy bekerüljön a köztudatba a családon belüli vagy a nők elleni erőszak fogalma. A fentiek alapján még ugyancsak sok dolguk van, évtizedekre előre, hogy a fejekben uralkodó tévhiteket eloszlassák. A családon belüli erőszak mechanizmusa ma már ismert nálunk is, de sajnos nem közismert. Bár vannak eredmények, hiszen a rendőrség tagjait folyamatosan képzik, hogy felismerjék, milyen speciális jelenséggel állnak szemben. Szerencsére, ma már nem legyintenek, s nem kezelik családi perpatvarként ezeket a komoly eseteket. És jogi területen is több lehetőségük van az erőszak áldozatainak, igaz, ennek ellenére még túl sok a tragikusan végződő történet. Túlnyomórészt még mindig nem kérnek segítséget a megvert, megalázott, megerőszakolt és terrorizált nők – a szakértők által jól ismert okok miatt. Az átlagembert azonban ez nem foglalkoztatja annyira, hogy esetleg információkat gyűjtsön, hogy megértse, mivel is áll szemben. Azt állítani, hogy a férje által rendszeresen megvert és megalázott nő megérdemli a sorsát, és nem segíthetünk rajta, arról tanúskodik, hogy még csak megérteni sem próbáljuk a másik helyzetét. Ítéletet mondani persze sokkal könnyebb, mint szakértő módon segítő kezet nyújtani. Viszont elgondolkodtató, hogy ezeket a súlyos szavakat általában a nők mondják ki nőtársaikra.

Több közeli ismerősömről tudom, hogy verte vagy veri a férje. Akinek sikerült kiszabadulnia ebből a pokolból, sok évig tartott újra felépítenie önmagát. Kivétel nélkül mindannyian állítják: már az első pofon után menekülni kell, mert a helyzet soha nem lesz jobb, csak egyre borzalmasabb!

Egyik barátnőm mesélte, hogy az unokahúgát is veri a férje. Ez persze nem úgy kezdődött, hogy azonnal agyonverte. Szépen, lassanként szedte el tőle a jogokat. Miután az unokahúg már szinte azt sem tudta önállóan eldönteni, akar-e vizet inni vagy sem, kezdődött a fizikai bántalmazás. Egy egyszerű történettel indult be a mechanizmus: a nő, annak ellenére, hogy a férje azt mondta neki, a drapp ruhát vegye fel, ezúttal (talán érezve, ha nem tesz valamit, lassan teljesen eltűnik a személyisége), a bordó ruháját öltötte magára. Elcsattant az első pofon. Másnap a férj egy bordó kosztümöt vásárolt neki a butikban. A következő pofon, már némi szorítással és rázással fűszerezve két hét múlva érkezett. A feleség csak ekkor döntött úgy, hogy elpanaszolja az anyjának. Két nap múlva egy fülbevalóval „lepte meg” a férj. Újabb két hét múlva kiadós verés következett. A nő felduzzadt arccal jelent meg a munkahelyén, a testén lévő kék foltokat senki sem látta... A „férjek gyöngye” este hatalmas csokor rózsával várta.

Folytassam? Újabb, egyre kegyetlenebb verések, egyre látványosabb ajándékok. Az engesztelések azonban, a szokásos forgatókönyv szerint, nemsokára elmaradnak. Maradnak viszont az életre szóló ütések, rúgások, megalázások.

Az illető nem akar válni. Fél egyedül maradni. Érzi ugyan, hogy valami nincs rendben, és segítséget is próbált kérni a szüleitől, közeli ismerőseitől, de az önrendelkezését már rég leépítette a férje. Ismerősei inkább elfordulnak tőle, hiszen segíteni nem tudnak neki. Sokan megvetik, amiért elviseli a bántalmazást. Szülei sem állnak mellé, ők úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Anyja egyre azt hajtogatja: „Biztosan te vagy az, aki hibát követ el, nem viselkedsz rendes feleség módjára. Biztosan megérdemled, egyébként a férjed nem verne. Különben is, hogy nézne ki, ha elválnál? Ki venne feleségül egy elvált asszonyt?! Rendes férfinak soha nem kellene ilyen nő, mint te vagy!”

Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Hogy a szüleink minden bajban segítenek? Hogy anya csak egy van? Hogy jó az anya, jót akar? Hogy az anya a legigazabb barát? Hogy az anya szíve mindent megérez?...

Régen azt tanították az anyák a lányaiknak, legyen elég széles a kötényük ahhoz, hogy a család összes szennyesét le tudják takarni vele. Akkor persze másak volt az emberek túlélési stratégiái. De milyen borzasztó, hogy ma, a felvilágosultnak nevezett világban, amikor semmi sem kényszeríthet arra, hogy fájdalomban és megaláztatásban éljünk, még mindig ott tartunk, hogy a nők nem éreznek szolidaritást nőtársaikkal szemben. És még borzasztóbb, hogy az anyák sem állnak saját lányaik mellé, hanem ellenük fordulnak. A kiszolgáltatott, elesett, tanácstalan és megzavart lányaik helyett az arrogáns, erőszakos, durva, brutális vejeiket védik – a férfiakat, akikhez még csak semmilyen családi kötelék sem fűzi őket!

Hozzászólások

@

Küldés