Boszorkányüldözések 2.

Bolemant Lilla  2008.2.3. 22:29

A boszorkányüldözés a kora középkorban gyakorlatilag lehetetlen volt:

mivel a népesség döntő többségét a parasztok alkották. A nemesség és a papság véleménye szerint aligha voltak jobbak az állatoknál. Egyébként is, őket először kereszténnyé kell tenni, és csak azután lehet őket és családjuk nőtagjait a keresztény tanoktól való eltévelyedéssel vádolni.

A XIII. században az egyház hatalma megbomlóban volt. De mivel az akkori Európában az egyház volt az égi és világi tudományok birtokosa, nem engedhette meg a versengést, új tanok elterjedését. A tévtanok elleni küzdelemre hadsereget szerveztek, a dominikánus szerzetesrendet, és e hadseregnek fegyvert is adtak a kezébe: az inkvizíciót. Minthogy a boszorkány csupán boszorkányként nem kerülhetett máglyára, be kellett bizonyítani, hogy eretnek. Ha valaki kapcsolatban állt az ördöggel, de ezt nem tartotta bűnnek, az az egyházi tanokkal ellentétben vélekedett, tehát eretnek. Ezenkívül pedig az egyház nagy bölcselője, Aquinói Tamás meg volt győződve róla, hogy boszorkányok léteznek. A XIV. század elején a legtöbb boszorkányperre Franciaországban, Németországban és Angliában került sor. Természetüknél fogva ezek politikai perek voltak, és nem sok közük volt a boszorkányteóriához.

A keresztény egyház száz meg száz mártír nevét őrizte meg az utókor számára, akik hitükért haltak meg. A reformáció mártírjainak emlékét ugyancsak tisztelik. A fegyverrel a kézben elesetteknek szobrot emeltek. A több tízezer máglyára került boszorkány közül csupán egyet őrzött meg az emlékezet, az orleans-i szüzet, a politikai áldozatot.

A XIV. század végétől kezdve a boszorkányperek száma egyenletesen megnövekedett. Ebben közrejátszott a fekete halál, amely félelmet és nyugtalanságot hagyott maga után, valamint a perek menetében bekövetkezett változás. A XIV. század közepétől kezdve az egyszerű boszorkányság már nem volt elég: maga a sátán érkezett Európába.

Az őskeresztények nem érdeklődtek különösebben az ördög iránt. Hiszen ördögök és démonok mindenfelé voltak, hiszen az ókori istenek, szellemek, nimfák, és szatírok csak új nevet kaptak, de a Sátán maga távoli lény volt, akinek semmiféle hatása nem volt az emberek életére. Nagy Gergely pápa megteremtette a keresztény vallás mítoszait, megformálván a jól ismert gonosz szarvakat és patákat Pántól, és a germán erdei szellemektől kölcsönözte, a vörös szakállt és a kénbűzt Thor villámistentől, a sántítást Vulcanustól és Wotantól, a feketeséget a római Saturnustól, az időjárás feletti uralom képességét a görög Zeusztól. A XV. századhoz érkezvén a Sátán egyre aktívabban avatkozik bele az emberek dolgaiba: hol itt, hol ott jelenik meg, és elcsábítja a nőket. Az Isten és az emberek ellensége ő, és egyetlen vágya, hogy az embereket eltávolítsa Istentől. Segítőül számtalan kisördög szolgál, akik, akárcsak az egyház, kor szerinti hierarchiába rendeződnek. A sátán uralkodik a pokolban, amelynek felépítése, növényzete, állatvilága és éghajlata ismert. A pokol nem túl nagy, de elég széles ahhoz, hogy sok millió lélek férjen el benne, feltételezve, hogy sorosan egymásra vannak zsúfolva, mint a heringek.

1539-ben a reformáció fellegvárában, Genfben, letartóztatták Jeanette Clerc parasztasszonyt. Szerencsétlenségére a szomszéd beteg tehenének valamiféle gyógynövényt adott – talán valamiféle állatorvosi teendőket látott el – és a tehén elpusztult. Viszály támadt közte és egy másik szomszédja között, aminek következtében a szomszéd bikái megmakacsolták magukat és nem dolgoztak, hiába nógatta őket a gazda, megharapott egy lovat, a ló megvadult, egy kislánynak almát adott, amitől az később megbetegedett, enni adott egy parasztfiúnak, aki az étel után fekete nyákot hányt, évekkel korábban megölte férje egyik rokonát oly módon, hogy valamiféle magot szórt az arcába. A bíróságon Jeanette Clerc beismerte, hogy szerződést kötött az ördöggel, mérgében, amiért elveszítette új cipőjét. Mindazt, amivel vádolják, boszorkánymódszerekkel végezte. Végül Jeanette Clerc odaadta magát a Simon nevű, nagy, fekete, érdes hangú ördögnek, akitől pénzt kapott, amely a következő napon falevelekké változott. Aztán Jeanette Clerc Simon hátán belovagolt a zsinagógába – a boszorkányszombat általánosan ismert neve – ahol egyesült a Sátánnal, hátulról, mint az állatok, olyan módon, amelyet Aquinói Tamás szigorúan elítélt. A Sátán magja jéghideg volt, és természetellenesen hideg volt a bal karja is, amit Jeanette Clerc megcsókolt tisztelete jeléül. Ezután a Sátán megjelölte Jeanette Clercet, megharapva őt jobb orcáján. Jeanette kemény hangon kijelentette, hogy eltaszítja Isten és a Szent Szüzet. A zsinagógában nagy mulatság kezdődött, énekeltek és táncoltak, almát és fehér kenyeret ettek, fehér bort ittak, de a sült hús undorítóan rózsaszínű volt. Az ünnep másnapján Simon egy kis fehér pálcikát és egy kencésdobozkát adott Jeanette Clercnek, akinek csak meg kellett kennie a pálcikát a kencével és elkiáltania magát: – Fehér pálca, fehér pálca, vigyél engem oda, ahová kell: mars, az ördög nevében, mars! – és máris ismét a zsinagógában voltak.

Íme, egy tökéletes mesterségbeli tudással kieszelt boszorkányvád! Azt, ami egyszerű boszorkányságnak tűnt, a legundorítóbb ördögi praktikának minősítették, és a vádlottat két hét alatt négyszer vetették kínvallatás alá. Jeanette Clercet kivégezték, tulajdonát az állam elkobozta, és Kálvin Genfjéből ismét egy picivel kellemesebb város lett.

(Folytatjuk)

Hozzászólások

@

Küldés