Az utolsó verés

Póda Erzsébet  2009.3.15. 17:55

Zörren a kulcs a zárban. Összerezzenek. Ma megint mi fog történni?

Nekem esik, hogy ferdén van a tányér az asztalon? Megint egy fokkal hidegebb vagy éppen melegebb az étel, mint ahogy lennie kéne? Vagy az ágyra dob, és rajtam ülve, kezem-lábam leszorítva azt fogja sziszegni, hogy majd betör engem, betör, mint ahogy a jó lovat szokás? Vagy megerőszakol? Lehet, hogy ettől kegyetlenebb módszert talált ki az utolsó verés óta...
Reszketek, a szívem úgy kalapál, hogy azon kívül már semmit sem hallok. A gyomrom összeszorul. Remélem, a gyerekeket nem fogja bántani. Mindent megteszek, csak őket ne! Múltkor megsimogatta a kislány haját, és rám nézett. A tekintete mindent elárult. Vigyorgott és azt mondta, tudod, ha nem fogsz jól viselkedni, akkor ő kerül sorra. Megölöm, ha egy ujjal is hozzányúl! Jó vagyok, jól viselkedem, mindent megteszek neki, mindent.

Soha nem gondoltam volna, hogy én, éppen én, akiért annyi fiú rajongott, éppen a legőrültebbet választom ki közülük. Talán megérdemlem, talán nem vagyok elég jó, talán hibás, talán bűnös vagyok, nem tudom. Már semmit sem tudok. Félek, rettegek. Kinek mondjam el? Kinek mondhatom el?
Annyi szépet mesélnek a családról, szeretet, megértés, közös élmények, biztonság, gyerekek, boldogság, az élet értelme. És tessék! Azok a furcsa mozdulatok, azok a furcsa megnyilvánulások. Miért nem menekültem akkor? Messze, messze, minél messzebbre. Még a magány is sokkal jobb lehet, egy lakatlan szigeten egyedül, csak vízen és kenyéren, mint így élni.

Kinyílt az ajtó. A széken ülök, a konyhában. Az asztalon a tányérok, evőeszközök. Szépen egyenesen, sorban, ahogy annak lennie kell. A hőmérő is itt van, a kezem ügyében. Hogy pontosan annyi fokos legyen, amennyit ő megkíván. Remeg a kezem, remeg a gyomrom. A gyűlölet fel-le liftezik bennem. Hol a lábujjaimban érzem, hol az agyamban. Már előkészítettem a kést. Megélesítettem. Ott csillog a késtartóban. Ahogy annak lennie kell.

Az erdőben sétáltunk. Ibolyát szedtünk. Megcsúszott a lába egy nedves, letört ágon. Olyan vicces volt! Nevetni kezdtem. Feldúltan nézett rám, megfogta a karomat, és úgy megszorította, hogy feljajdultam. Aztán megrázott, hogy azt hittem, kiszalad a lélek belőlem. A másik pillanatban már térdre borult előttem, úgy könyörgött, hogy bocsássak meg. Nem tudtam, mit jelent ez. A karom napokig sajgott. Nem mutattam senkinek. Otthon a vacsora után az egész családra elmosogatott. És elmosogatott még százszor. Amikor először mondtam anyámnak, hogy nem akarok hozzá férjhez menni, pofon ütött. Kiabált velem, hogy nem vagyok normális. A világ legrendesebb, legháziasabb, legsegítőkészebb pasija oda van értem, én meg kényeskedek, válogatok.

Most itt áll az ajtóban. Úgy néz rám, hogy tudom, mi következik. Pontosan tudom. Leül a székre, kéri az ételt. Megmelegítem. Hogy ne lássa, megmérem elég meleg-e. Jó lesz. Elé teszem. Megkóstolja. Jó. Folytatja. Kéri a kenyeret, a tálcára teszem. Azt akarja, hogy a kezébe tegyem. A kezébe teszem. Eszik. Gyűlölöm, ahogy eszik. Gyűlölöm minden porcikáját, minden mozdulatát, a szagát, az egész lényét. Rám néz. Összerezzenek. Csak nem hallotta meg, mit gondolok?! Mire gondolsz, ordítja. Semmire, semmire, mondom gyorsan. Mire gondolsz, ordít még hangosabban. Hogy elég meleg volt-e az étel. Elég, röffenti, s visszaül a székre. Kinézek az ablakon. Ne bámulj, kiált rám. Magam elé nézek. Nem ülhetek le, amíg eszik. Nem szabad. De ott a kés a tartóban. Megélesítettem. Hidegen csillog, ragyog. Nem látni, de én tudom. Beragyogja az egész konyhát. A lábamat nézegetem, míg szürcsöli, csámcsogja az ételt.

Ott volt a hasamban a kislány. Éreztem pici mozdulatait. És ő éjjel felébresztett, és arról kellett beszélgetni, milyen kismamaruhát veszek majd magamnak. Mondtam, hogy kéket szeretnék. Azt mondta, az nem jó, pirosat kell. De nekem a kék tetszik. Felült az ágyban és felordított, a pirosat! Megijedtem, azt-azt, mondtam. És kötekedett, és addig beszélt, addig csűrte-csavarta a szavakat, míg csak ültem összekuporodva, fáradtan, álmosan az ágy sarkában. Akkor megfogott, és a fűtőtestnek lökött. Bevertem a hátamat. Megfogta a hajamat, és rángatott végig a szobán. A pirosat, a pirosat, hörögte. Azt-azt, sírtam, azt! Egy csomó hajamat szedtem össze másnap a padlóról. A fejem bőre fájt, nem tudtam megfésülködni. Másnap rózsacsokorral jött haza, és sírt, zokogott. Simogattam a fejét és sajnáltam. Szegény! Mikor ugyanez tizedszer játszódott le, és én a fejét simogattam, arra gondoltam, vajon ki lehet közülünk normális? Én vagy ő?

Ma már nem sajnálom. Már évek óta nem sajnálom. Gyűlölöm. Minden részemmel, minden lélegzetvételemmel gyűlölöm.

Mire gondolsz?! Ordít. Nem szólok. Ma nem fogok szólni. Ma nem fogok sírni, ma nem fogok jajgatni. Az ütések alatt másra is tudok gondolni, máshol is tudok lenni. De ma nem leszek máshol. Ma ragyog a konyhám, az én konyhám, az én késem.
Nem hallom, mit üvölt, nem hallom, mit kérdez. Látom eltorzult arcát, látom az ütésre emelkedő kezét. Az arcomat éri a pofon. Másra gondolok. Arra, hogy ezt ma teheti meg velem utoljára. Mert ma engedem meg neki utoljára. ÉN engedem meg neki. De csak azért, mert ez az utolsó dolog, amit életében meg fog tenni. Ütlegel, nem sírok. A hajamat tépi, hadd tépje. Belém rúg, a hasamba. A földre esek, így nem lesz jó. Messze van a ragyogás...
Már nem rugdos. Felemel. Az arcomat a képéhez húzza. Utálom az undorító leheletét. Nem bőgsz?! Nem fáj?! Üvölt. Akkor most tudod mit fogok csinálni, hörgi, bemegyek a kislányhoz. Lelök a konyhakőre. Elindul a gyerekszoba felé. A kislányhoz egy ujjal sem nyúlhatsz, gondolom. Nem engedem meg soha! A konyha ragyog. Felállok. Nem érzem a fájdalmat. Kihúzom a kést a tartójából, hatalmas kés. Jól megélesítettem, egy állatot is le tudnék teríteni vele. Lerúgom a papucsomat, csendben megyek utána, harisnyában, meg se hallja. Keze a gyerekszoba kilincsén. Én mögötte a ragyogó, mindent beragyogó késsel.

Mint a filmeken... Lesújtok. Újra és újra. Lesújtok megint. Érzem, ahogy a kés siklik az izmokon, csikorog a csontokon, ahogy valami puhát ér odabent. Enyém ez az erő? Honnan van bennem ennyi erő? Újra és újra. Érzem a vér szagát, és végtelen boldogság önt el. Minden vöröslik, a fal, a padló, a kezem, és ez a földre zuhant szörnyeteg itt előttem. A kislányt nem! Soha! Látod? Múltkor megmondtam, hiába röhögtél rajtam. A kislányt SOHA nem bánthatod!

Ülök a földön, mellettem egy halott szörnyeteg. Hívjon valaki segítséget! Vigyázzatok a kislányra!

Hozzászólások

@

Küldés