Borsószemek


Póda Erzsébet  2012.4.29. 5:05

Felemeli a kendőjét és a fejére teszi, hátul megköti. Közben lehull egy hosszú ősz hajszál...

Bal könyökét bal térdére támasztja, kezén pihenteti meg a fejét. Elmerengve az ajtó felé néz, de nem vár senkit. Akiket várhatna, soha többé nem fogják átlépni a konyhaküszöböt, soha többé nem jönnek már haza. Sem fagyos télen, sem rekkenő hőségben. Arcán ezernyi vékony barázda, mind egy-egy történet. Derékig érő hófehér haja összefonva, feltekerve a tarkóján. Kendője a jobb térdére vetve, csak úgy hanyagul, ahogy egyébként nem szokta. Lába előtt egy szakajtó cukorborsó. Félig kifejtve egy fehér tálban, a másik fele még várat magára a kötényében. Már nincs kedve semmihez sem. Nehezére esik a borsófejtés is. Pedig van még, aki nagyon szereti, akinek csak őrá van szüksége.

Jó ideje azon mereng, minek van még egyáltalán értelme? Már csak két fogam van, gondolja, és arcán erőtlenül legördül két fáradt könnycsepp. Eszébe jut nyolc gyermeke, akik közül kettőt már eltemetett. Az imént jött a hír, hogy a harmadik fia is gyógyíthatatlan beteg. Már csak hónapjai vannak hátra. Istenem, ne hagyd, hogy még egy gyermeket el kelljen temetnem! Felnőttek bár, öregek, de ők az én kicsi gyermekeim maradnak örökre. Felemeli a kendőjét és a fejére teszi, hátul megköti. Közben lehull egy hosszú ősz hajszál, be a kifejtett borsó közé. Nem veszi észre. Nem is látja. Merev ujjaival gépiesen tovább fejti a borsót, míg a fejtetlen elfogy, s a tál megtelik. Peregnek a szemek, mint az évek. Nem is tudni, mikor fogytak el...

Lassan feláll, a teli tállal a kezében. Ízületeibe fájdalom nyilall. Sóhajtozik. A teli tálat az asztalra teszi. Lehajol az üres borsóhüvelyekkel teli szakajtóért, majd kiviszi az udvarra. A tyúkok elé szórja. Visszamegy a konyhába, sárgarépát, petrezselymet pucol. A zöldjét csokorba köti, hozzátesz még egy szál újhagymát, egy szál zellerlevelet és lestyánt is. A tüzet már régebben meggyújtotta, most a platnira teszi a fazekat, elkezdi főzni a borsólevest. Sót, cukrot is tesz bele. Egy tálba tojást üt, megsózza, lisztet ad hozzá. A kezem se mozog rendesen, gondolja, miközben nekiáll a csipetke gyúrásának. Újabb könnycseppek találnak utat maguknak az ezer pici barázda között. Inkább a múltban él már, mint a jelenben.

A leves felforr. Megigazítja a tüzet. A csipetkét a levesbe teszi, kevergeti. Később rántást készít a százéves serpenyőben. Abban szokta. Disznózsírból, lisztből, saját pirospaprikából. Sűrűbbre, mert úgy szereti.

Mikor elkészül, szed magának a serpenyőbe a friss levesből. Beleteszi a cérnával összekötött zöldet is, sok borsót és sok csipetkét. Az asztalhoz ül, és lassan enni kezd.
Már rég nem érzi rendesen az ízeket. A múlt ízeit hívja segítségül emlékezetéből, abból táplálkozik.
A leves elfogy, ő pedig az asztal mellett marad. A szék támlájának támaszkodik, fáradtan összekulcsolja a kezét, és imádkozni kezd. Istenem, ne hagyd, hogy még egy gyermekemet el kelljen temetnem!

Az Isten még gondolkodik. Nem sürgeti a dolgokat. Az öregasszony kicsi konyhájában búcsúzik az élettől, miközben fia egy kórházi ágyon küszködik a fájdalmaival, és a halállal. De az asszonyt kíméli az élet, kíméli a jó Isten. Nem akarja elengedni. Van még, akiknek nagy szüksége van rá.

Még egy ideig legalábbis...

A fiú haladékot kap. Az öregasszony is. De nem sokat.

Addig még egyszer fejthet cukorborsót, főzhet finom tavaszi levest. Csipetkével, ahogy ő szereti. Az ízeket már nem érzi, csupán az emlékezetéből hívja elő. Mint élete egyes jeleneteit, rég elfeledetteket is. Gyakran ül a konyhában, kezét összekulcsolva, imádkozva. Emlékezik; könnyei minduntalan utat törnek arcának barázdái közt. Míg egy napon nincs már több könnycsepp, s nincs már több emlék sem...



Hozzászólások

Zita, 03. 05. 2012 08:49:59
Nagyon szép!
@


Kapcsolódó cikkek

Póda Erzsébet

A kislány az ablakban könyökölt. Vastag pokrócba bugyolálva, egy széken térdelve nézte a sötét éjszakát.

2021.12.28.  2    10


Macskakő

Póda Erzsébet

Amikor nagyanyámat, akit különleges képességei miatt boszorkánynak tartottak a faluban, eltemették a temető sarkában, arccal lefelé, egy három méterre leásott gödörbe, úgy zokogtam, mint egy kisgyerek.

2019.3.19.    11


Sorstanulság

Póda Erzsébet

Akkor, amikor találkoztunk, s beszélgetni kezdtünk, férfias volt, pont, mint ahogy azt megálmodtam.

2016.8.25.    9


Csönd

Póda Erzsébet

Néha nem lehet azt mondani, hogy majd lesz valahogy.

2013.9.15.    26


Olthatatlan parázs

Póda Erzsébet

Bátyáim óvtak széltől, naptól, hideg víztől, rossz időtől, mások csípős nyelvétől.

2013.3.3.  1    27


A kisbaba

Póda Erzsébet

Rekkenő hőség volt. Mezítelen talpamat hiába dörgöltem némi enyhülés reményében a fűcsomóhoz. Nem segített.

2012.6.24.    11

A rovat további cikkei

Kempelen, a magyar Da Vinci

Reczai Lilla

Mesekötet a zseniális Kempelen Farkasról.

2021.11.29.   


Hallgass a szívére!

Marie Fredriksson - Helena von Zweigbergk: :Listen To My Heart - Hallgass a szívemre! című könyvét ajánljuk mindenkinek!

2020.12.9.   


A NŐ

Oriskó Norbert

Az "Egy vadász naplója" sorozatunk befejező része.

2018.2.19.    4


Karácsonyi díszek

Wolner Annamária

Egész éjszaka hatalmas pelyhekben hullott a hó, és reggelre mindent beborított.

2017.12.22.    6


Barna Berni:The One

Wolner Annamária

Ez a könyv nem akarja megmondani a tutit. Finoman, de határozottan ültet le, és elgondolkodtat.

2017.2.14.    26


A pipacsok hallgatnak

Póda Csanád

Mikor elindult, már hallani vélte a távolban a rendőrautók szirénázását. Persze lehet, hogy csak a füle csengett, bár izgulni nem izgult.

2016.3.30.    3