Menekülés

Póda Erzsébet  2008.1.20. 16:01

Az égbolt hetek óta egyre szürkébb, mintha haldokolna a Nap…

A város egy hét, egyetlenegy hét alatt hatalmas szemétteleppé változott. A csend, amely rátelepedett, iszonytatóbb volt minden eddig ismert csendnél… Ők ketten elbarikádozták magukat a lakásukban, élelemben sem szenvedtek eddig hiányt, a kamra tele konzervekkel. Az ivóvíz már nagyobb gondnak tűnt. A néhány láda sörön kívül volt még pár doboz gyümölcslé. Szerencsére a háztömb a város szélén volt, itt nem dúlt akkora háború, mint a központban. Ha nem mozognak annyit, tovább kibírják… De mi lehet a többi emberrel, egyáltalán, él még rajtuk kívül a városban valaki? Ezen töprengett Carl és Gustav lakásuk heverőjén üldögélve.

Elviselhetetlen ez a csönd. Hova tűntek az emberek?

Hosszú heteken át szürke volt az égbolt, mintha nyoma veszett volna a Napnak. A tévében azonban nem sugároztak semmilyen nyugtalanító híreket. Csak a reklámokat, bugyuta filmeket, vetélkedőket és megint reklámokat. A szomszédtól hallották először, hogy furcsa dolgok történnek a városban. Először a szupermarket parkolójában történt meg az eset, de az emberek többsége álhírnek tartotta. Öt jól megtermett patkány megtámadott egy nőt, s míg ő magával volt elfoglalva, sikított, és segítségért kiáltozott, a többi patkány elrabolta és magával vonszolta kétéves kislányát… A kislány holttestét, már ami maradt belőle, pár nap múlva megtalálták az egyik szennyvízcsatornában. A hír szájról szájra terjedt, de senki sem vette komolyan…

Az ég tovább szürkült. A patkányok tovább garázdálkodtak. Éjjelente lakásokba törtek be, élelmiszert raboltak, embereket támadtak meg, kutyákat, kisgyerekeket hurcoltak magukkal. Azonban sem a tévében, sem a rádióban, továbbra sem említették a szörnyűségeket. A városban egyre több üzlet zárt be, egyre kevesebben merészkedtek sötétedés után az utcára. A szomszéd nap mint nap rémisztőbb hírekkel tért haza, egyre sápadtabbá vált. Az egyik reggel nem ment munkába. Bőröndökbe pakolta a holmijait, és azt mondta, elmegy ebből a szörnyű városból. Nekik is azt ajánlotta, szedjék a cókmókjukat, és tűnjenek el, mielőtt még rájuk támadnak a patkányok. Ők ketten csak nevettek ezen. Carl és Gustav egy éve költöztek a lakásba, eszük ágában sem volt továbbállni, hiszen végre egymáséi lehettek, távol szüleiktől, ismerőseiktől. Itt senki sem kérdezősködött, senki sem zaklatta őket. Egyelőre a megspórolt pénzükből éltek, és két héttel a szomszéd elköltözése előtt mentek be a városba munkát keresni. Ajánlatot is kaptak: Carl egy őrző-védő szolgálatnál, Gustav pedig egy étteremben.

A szomszéd után a lakók nagy része is elmenekült. A lépcsőházban rajtuk kívül még négy család maradt. Semmiféle veszélyérzetük nem volt, egészen addig a napig, hiszen a tévében egyre csak csupa vidámkodó programokat közvetítettek… Délután volt, és Carl kinézett az ablakon. Nem hitt a szemének! Az utca hemzsegett a patkányoktól! Az állandó nappali szürkület miatt a neonlámpák már napközben is világítottak, így mindent tisztán látott. Undorító patkánytömeg, rémisztő hangzavar. Az úton egy autó közeledett, lassan jött, fényszórói megvilágították a kövér, hatalmas állatok hátát. Azok egy szempillantás alatt felmásztak a kocsira, a tömeg súlya alatt lassan behorpadt az autó teteje, majd megállt. Carl még látta a benne ülő pár rettegéstől és iszonyattól eltorzult arcát. Majd a hatalmas, kisebb méretű kutya nagyságú patkányok fürelődését, forrongását. Az autó ablaka betört, az állatok beözönlöttek a beltérbe, és ellepték a két embert. Aztán már csak a véres húsfoszlányokkal menekülő patkányokat látta… Észre sem vette, hogy Gustav mögötte áll, és elképedve nézi a történteket. Egymásra néztek, és ebben a pillanatban tudatosult bennük a veszély valódisága.

Már nem volt hova menekülniük. Az utcákon éjjel-nappal özönlő patkánytömegtől esélyük sem volt. Lehúzták a vastag rolókat, az ablakokat, ajtókat bedeszkázták. És vártak. Amíg volt tévéadás, nem igazán gondoltak arra, mi lesz velük. Ám egy napon megszűnt a program. A patkányok valószínűleg átrágták a kábelokat. A két fiatal férfi az ablakon csinált egy rést, amin ki tudtak nézni a távcsővel. Így láthatták, hogy a belvárosban igazi harcok dúltak emberek és patkányok között. A rendőrség, a tűzoltóság, és az önkéntesek egy hétig harcoltak a méretes patkánytömeg ellen. A patkányok azonban nemhogy fogytak volna, hanem egyre többen lettek, és egyre agresszívabbakká váltak. Lassan legyőzték az embereket, és ellepték az egész várost. Nem kegyelmeztek senkinek.

Később még láttak egy-egy merész vagy talán inkább végsőkig elkeseredett embert, aki puskával lépett ugyan az utcára, eszeveszett, elszánt dühvel lövöldözött, de az állatok hamar végeztek velük. Végül is, az embereknek már semmi esélyük nem maradt az életben maradáshoz…

A napok egyre csöndesebben teltek. A két fiatal férfi már nem hallotta a harcok zaját, a neszezést, a patkányok füttyögéseit, sikkantásait. Iszonyú, nehéz csönd telepedett föléjük. Carl és Gustav összebújtak, és azon tanakodtak, vajon mi történhetett a várossal? Igaz, pár éve már állandó gondot okoztak a város körüli bűzös szemétdombok, és a patkányinváziók is napirenden voltak, de hogy a patkányok ennyire elszaporodjanak, azzal senki sem számolt. – Mi közünk mindehhez nekünk? Mi csak nyugalmat akartunk, együtt élni, szeretni egymást, senkitől sem zavartatva. Ezért választottuk az országnak ezt a legnyugatibb részét – mondták egymásra nézve hangtalanul. Az országnak ezt a részét, amin túl már csak a nagy, országos szeméttelepek vannak, és ahova éppen ezért már nem költöztek új lakók. Épp ellenkezőleg, aki tudott, elmenekült innen.

Carl és Gustav egymás mellett ültek, egymás kezét fogták. Ha nem mozgunk annyit, talán tovább kibírjuk, gondolták, mikor reccsentek a falak. A hatalmas patkánytömeg súlya alatt összeomlott a tömbház. A városban nem maradt több élő ember.

A patkányok pedig megindultak kelet felé.

Hozzászólások

@

Küldés