Részegség

Szalay Sándor  2008.1.9. 8:14

A részegségem mindig nagy pofával érkezett. Néha szinte rám rúgta az ajtót.

Nem számított, jó haverok voltunk. Annak ellenére, hogy nem kedveltem igazán. És azt hiszem, ő sem engem. Ezt abból gondolom, hogy megpróbált megölni.

Nem haragudtam. Nem haragszom most sem. Csak sokkal magányosabb így. A részegségem mindig ott ült az asztal másik oldalán. Csak az első kortyokig voltam egyedül. Tudathasadás? Nem tudom. Csak érzem azt a valakit még ott pluszba. Mint amikor három haveroddal ülsz a tábortűz körül, és folyamatosan hiányérzeted van. Mintha várnál valakit. Mintha valaki bement volna valamiért a házba, és várnád, hogy kijöjjön újra, és leüljön közétek a tűzhöz. Pedig nincsen ötödik személy.

A részegségem őrült fickó. Tele őrült ötletekkel. Az őrült dolgaival. Amíg összejártunk, egy csomóan kedvelték, amit én nem igazán értettem, de betudtam féltékenységnek, és próbáltam nem odafigyelni rá. Ő élvezte a helyzetet. Úszott a hullámokon. Hagyta sodorni magát. Néha vele tartottam, és nekem is tetszett.

Az őrült dolgai néha hülye helyzetekbe sodortak. Bunyóba keveredtünk, és elvertek minket, nekem feldagadt a szám, de a részegségem csak röhögött az egészen. A templomszolga a grabancomnál fogva penderített ki a templomból, amikor hanyatt estem az oltár előtt, de a részegségem egyszerűen beintett neki. A nagy fekete autó tükre csörömpölve szóródott szét az aszfalton, a könyökömmel törtem le, ahogy elhajtott mellettem. Én tudtam, hogy majdnem meghaltunk, de a részegségem csak azzal törődött, hogy nem is fáj: ez hogy lehet, hogy nem fáj? Tisztában voltam vele, hogy majdnem meghaltam. Majdnem meghaltunk. És tisztában volt vele a részegségem is, de sokkal jobban érdekelte a saját sebezhetetlensége.

Nagyobb lett az arca. Lekezelővé vált. A lázadás ellen is fellázadt. A verekedők, a templomszolgák, a fekete autók miatt, azt hittem. De a fejében volt a baj. Nem úgy látta a világot, amilyen. Nem olyan szürkének, olyan eseménytelennek, amilyen. Történést akart. Ha nem volt, hát tett róla. Olyan ez, mint az ember, aki nem bírja elviselni a kínos csendet, és ostobaságokról kezd el beszélni: csak hogy kikerülje, megússza azt a néhány néma pillanatot. A részegségem sok hülyeséget csinált. Én meg mentem vele. Kísérgettem. Néha csodáltam, hogy meg tud győzni embereket, hogy meg tudja nyerni őket magának. Erőfeszítés nélkül. Csak pia kellett hozzá.

Aztán elkezdett lenézni engem is. Nem voltam többé elég jó.

Egy reggel ott álltunk szemben egymással. Másnaposak voltunk. Én fájtam, ő fáradt volt. A tükör két oldalán a két elválaszthatatlan cimbora. A részegségem csalódottan nézett rám. Megvetett? Nem. Csalódott. Amiért már nem bírtam annyira. Amiért nem tudtam tartani vele a lépést. Tudtam, hogy még adna egy esélyt. Hogy még felpörgethetnénk a bulit. De a szemén láttam, hogy nem bízik bennem.
”Meg fogsz halni” mondta.
”Igen” válaszoltam.

Kábé 366 napja nem iszom.

Azóta nem találkoztam a részegségemmel, de tudom, hogy itt van még mindig. Nem ment sehová. Az ilyenek nem költöznek el. Tisztában vagyok vele, hogy bármikor rám köszönhet az utcán. Egy kocsmában, ahogy a Bucklerem fölött szütyörgök. Megkopogtathatja a vállam az abc-ben, az italospult előtt. Szembejöhet egy sötét koncertteremben, vagy mellém ülhet a moziban. Tudja, hogy nem felejtettem el. Tudom, hogy nem felejtett el. Tudom, ha újra összekerülünk, megpróbál megölni.

És sokkal alaposabb lesz, mint az első alkalommal.

Hozzászólások

@

Küldés