Drága nagymama!

Faar Ida  2014.3.19. 4:54

Életem csodaszép korszaka volt, amikor még éltek a nagyszüleim.

Abban a kivételes helyzetben volt részem, hogy nap, mint nap élvezhettem a társaságukat. Az iskolából nem a napközibe, hanem hozzájuk mentem tanulni, amíg a szüleim dolgoztak. Saját „kuckót” készítettem magamnak – az ablakpárkány volt az asztalom, a süppedős fotel a székem, rossz időben órákig álltam az ablakban, és „moziztam”, mi történik odakinn a forgalmas utcán. Szegény nagyi mindig attól rettegett, hogy rám szakad a hátam mögötti függöny, amire én nagyon vigyáztam, hiszen ez a momentum a végét jelentette volna ablakbeli privilégiumomnak.

Hatalmas volt a kert: gyümölcsfákkal, szőlővel, veteményessel. Az első szem földieper, az első érett sárgabarack mindig az enyém volt. Együtt szedtük mamával a meggyet, cseresznyét, egrest, barackot, szilvát – és segíthettem a befőttek, lekvárok, savanyúságok elkészítésében, ahogy ősszel a szüretelésben, vagy a káposztasavanyítás műveleteiben is. Amikor tésztát gyúrt, vele együtt dolgozhattam: nekem saját kis nyújtótáblám és sodrófám volt. Ha süteményt sütött vagy csirkét kopasztott engedte, hogy segítsek. Mérhetetlen – és ma már szinte ismeretlen – türelemmel, nyugalommal és szeretettel viseltetett unokái iránt, soha egy hangos szó nem hagyta el a száját, bármennyire is csintalanok voltunk. Összetartotta a családot: folyton zajos volt a szőlővel felfutatott verandás ház – ünnepeken, névnapok alkalmával, hétvégi ebédeken, de a dolgos hétköznapokon is egymásnak adták a kilincset a családtagok. Úgy senki nem mehetett el, hogy ne egyen a mama kalácsából, pogácsájából, vagy diós-habos süteményéből, és ne vigyen kóstolót otthonra is. Hajnaltól-éjfélig dolgozott megállás nélkül. Nyáron kapált, gyomlált, segített rendbe tartani az állatokat – akkor még természetes volt, hogy minden háznál van 2-3 fejőstehén, lovak, sertések, tyúkok. Főzött, mosott, takarított, kenyeret sütött, minden másodpercet kihasználva dolgozott.

Lassanként egyre többször érezte magát rosszul: elfehéredve esett össze, és feküdt ájultan örökkévalóságnak tűnő percekig. Megnagyobbodott szíve nehezebben viselte a terhelést, lábai oszloppá dagadtak a víztől. Nehezen viselte a kényszerű tétlenséget, de napról napra fogyatkozó ereje egyre többször marasztalta ágyban. Szegény, megadóan tűrte, hogy „orvosost” játsszak vele, műanyagfecskendőmmel beoltottam, sztetoszkópommal meghallgattam a szívét, ahogy azt a valódi doktornő is tette vele minden nap.

Egy esős júniusi napon ébredés után azzal fogadott bennünket, hogy tejeskávét inna. Ez azért volt nagy szó, mert előtte már alig lehetett belediktálni valamit, annyira gyenge és étvágytalan volt. Anyukámmal boldogan rohantunk le a nyári konyhába elkészíteni – jó volt látni, hogy mama jobban van! De alig tettük fel a tejet forrni, papa jött utánunk: mama ellilult s levegő után kapkod. Alig voltam tízéves, amikor elveszítettük őt. Az a nap, és azt követő napok, a temetés még mindig ködbe vész. Mintha éreztem volna: ezt a veszteséget csak fokozatosan lehet feldolgozni, ha fel lehet egyáltalán.

Az évek lassan csordogáltak, mama halála után megváltozott minden: papa csak árnyéka volt önmagának, a családi kötelékek fellazultak, a hatalmas ház ebek harmincadjára jutott, a kert eldurvult, elgazosodott – a papa halála után idegenek tulajdonába került. Tudom, nem egyedi, ami velünk történt. Azt is tudom, hogy mi „hátul maradók” tehetünk arról, hogy hagytuk szétszéledni a családot. És ez mély szomorúsággal tölt el.

Drága nagymama! Köszönöm neked életem első gondtalan tíz évét, életem felejthetetlenül szép korszakát!

Hozzászólások

@

Küldés