Minden nap karácsony

Dráfi Emese  2013.12.20. 5:28

Ilyen és ehhez hasonló címmel minden évben vetítenek családi filmet a tévében.

A téma általában az, hogy egy gyermek szeretné, ha minden nap karácsony lenne.
És hirtelen megtörténik a csoda.
Egészen addig naponta megismétlődik az ajándékozás, persze ugyanazokkal a játékokkal, amíg a gyerek rájön: nem jól van ez így. Már nem érdeklik a játékok, a pompa, a terülj-terülj asztalkám. Végre a film végén, miután rádöbben, ez mivel jár, megszűnik a „rémálom”. Nem lesz tovább minden nap karácsony.Valójában nem kapja meg azt, amit szeretne. Mert igaz, hogy a filmben nincs néven nevezve, mégis mindenki tudja, hogy a főhős a szeretetre, az elfogadásra, az egymásra figyelésre vágyik. És a gyermek a lelke mélyén nagyon is tudja, hogy szeretetünnep minden nap lehetne.

Mindannyian így vagyunk ezzel – mert hiába a készülődés, a nagy bevásárlás, a hatalmas fenyőfa, hiába a díszes angyalkás, csillogós dekorációk. Ezek a szemnek valók, mert a lélek csak egyszerű dologra vágyik. Valami olyanra, amire már nagyon ki van éhezve ebben a fejtetőre állított világban. Valami nagyon-nagyon egyszerűre, amiről az emberek az őrült rohanás közepette vagy elfelejtkeznek, vagy pénzen akarják megvásárolni. Egy simogatásra, egy mosolyra, nevetésre, egy ölelésre, egy meghitt beszélgetésre, közösen elköltött vacsorára.

Sokszor eszembe jut nagyapám, akit Atyuskának hívtunk. Már nagyon öreg volt, és nekünk minden évben fejfájást okozott, mit is vásároljunk neki, mit készítsünk karácsonyra. Meg is kérdeztük tőle.„ Fiam, semmit ne vegyetek! Nekem már mindenem megvan” – hangzott a válasz. Persze valamit mindig kitaláltunk, mert ugyebár mégse illik „semmit sem venni“. Gondoltuk mi. Akkor még nem értettem nagyapám szavait. De most, ahogy visszaemlékszem, már tudom: Atyuska csak ült nyugodtan a fotelben, és könnybe lábadt szemmel nézett végig azokon az ajándékokon, amik mindennél fontosabbak voltak neki. Így nézett a lányára, fiára, menyére, vejére, unokáira és bajuszát tépegető, incselkedő dédunokáira. Amikor mindenkit jól szemrevételezett a karácsonyfa alatt, megszólalt: „Ej Boriska, Boriska (ő a nagyanyám volt) látod, csak együtt van a család, igaz, te előre mentél, de ne félj, én vigyázok rájuk!“

Ezek a lélek igazi ajándékai. Vajon akkor miért szűkölködünk benne? Miért nem adjuk meg neki ezeket? Sokan azt mondják, hogy az emberekben már nincs szeretet. Elfelejtették ezt a nemes érzést. De igenis van! Kell hogy legyen! Csak valahová elbújt, mert megsérült, mert megbántották, mert a szeretetet sokan leértékelték, mint egy fölösleges árut. Most rajtunk a sor, hogy önmagunkban ezt újra felkutassuk, megkeressük, leporoljuk és hozzá méltó helyre tegyük. Elkezdjük végre újra kisugározni és átadni egymásnak. Mert mi emberek mindig magunkban hordozzuk a fényt, még ha nem is tudunk róla. Itt az idő, hogy kinyissuk lelkünk ajtaját, és kiengedjük belőle. Hadd szárnyaljon!

Szeretni nagyszerű dolog: adni csak úgy, megsimogatni, megölelni csak úgy, elvárások nélkül. Kívánom, hogy minden embertársam életében legyen minden nap karácsony, minden nap a szeretet ünnepe.

Hozzászólások

@

Küldés