Műtétek, műtétek (4)

Prikryl Vera  2009.2.24. 13:05

Sajnos a sors úgy hozta, hogy folytatnom kell a történetemet.

2008 októberében arra vártam, hogy az orvosok eldöntsék, mi a teendő. Az onkológus főorvos asszony mellkas sebészhez küldött, aki javasolta a PET/CT-t. A vizsgálatot novemberben elvégezték, s megerősítette a tüdőelváltozás tényét, sőt a vastagbélen is szóródást mutatott. Elvégezték a kolonoszkópiai vizsgálatot, miszerint „csak” 2 db polipom van, amit el kell távolítani..

A felállított fontossági sorrend szerint a tüdőműtét következett, amelyet december 1-én elvégeztek. Sok műtétem volt már, tapasztalt operált vagyok, de még ennyit nem szenvedtem a fájdalomtól! Az ország egészségügyi helyzetére jellemzően, elmondták ugyan, hogy milyen lesz a műtét, de hogy utána mi következik...? Gondolták, úgyis megtapasztalom. Nyertek. Hétfői napon operáltak, kedden délután levittek az intenzívről, szerdán kiszedték a csövet, amit a műtét során belém raktak, és pénteken délelőtt hazaengedtek. Még egy hétig naponta szurkáltam a hasam véralvadás gátló injekcióval, aztán a következő hétfőn kiszedték a varrataimat .Ezt csak azzal egészíteném ki, hogy ha nincs az egészségügyben dolgozó lányom, és nagyon rendes háziorvosom, akkor a falat kapartam volna kínomban, mert nem tudtam már milyen fájdalomcsillapítót vegyek be. Semmi sem használt, nem is beszélve a hasba szúrt injekcióról, ami térítés nélkül 17.000 forintba került volna.

Ahogy múlt az idő, csökkent a fájdalom, javult a mozgásképességem, de a szövettani eredményem csak 2009 januárközepén lett végleges: primer laphám carcinoma (tüdőrák).

Most nem tudom, hogy örüljek, vagy sírjak. Laikus betegként azt mondanám, nem mindegy, hogy áttét, vagy újabb elsődleges daganat? A következményeket még nem tudom... Ha elvégzik a polipektómiát, és a kiszedett polipok szövettani eredménye meglesz, talán okosabbak leszünk.

A lelkemmel viszonylag jól megvagyok, harcolok, és büszke vagyok magamra, hogy ennyi mindent végig tudtam csinálni.

Az eseményeket ismételten csak felsoroltam, de megpróbálom leírni a 3-4 hónap alatt lelkiekben és a testemben végbemenő folyamatokat. A legrosszabb számomra és gondolom ezzel mások is így vannak, a várakozás, a magamban egyre szaporodó kérdések: mi lesz még, és meddig fog tartani? Hiába teszek úgy, mintha leperegne rólam minden, gondolatban állandóan vívódom. Nem sajnálom már magam, de az, hogy naponta más vizsgálat, egyik kórház, másik kórház, egyik szakrendelés a másik után.... Csak egy példa: ha az első mellműtétemet nem számolom, hiszen tizenhat évig rendben voltam, akkor is tizenkét év alatt egy csomó gyógyszer, kemoterápia, CT, ultrahangvizsgálat – és mégis: egy vad idegen mellkas-sebész kérdezi tőlem, hogy PET/CT nem volt?

Én addig nem operáltatom meg, míg ki nem zárjuk az esetleges egyéb áttéteket. Aztán kiderül, hogy valami nem stimmel a vastagbelemmel. Már azt megemészteni, hogy tüdő-áttétem van (akkor még így tudtam) szörnyű trauma volt. Összeomlott bennem egy világ, és akkor még a bélprobléma is, nem beszélve a vizsgálattal járó kellemetlen és fájó részével.

Természetesen, mint mindig, a kedvenc neurológus főorvosomhoz fordultam egy kis támaszért. Nekem akkor elég volt, hogy megdicsérjen, és azt mondja: végig fogja csinálni és meg fog gyógyulni.

Igaza volt, mert mindent végigcsináltam, és itt vagyok! De egyre jobban félek minden, a szokásostól eltérő, folyamattól a szervezetemben, mert a legrosszabbra gondolok. Másik példa: mikor a vastagbél-tükrözésnél kiderült, hogy pacemaker-es vagyok, az orvos eldobott minden műszert és azonnal kardiológiára és véralvadás vizsgálatra küldött. Hiába mondtam, hogy decemberben a műtét előtt csináltak ilyen vizsgálatot. Az már februárban nem érvényes és a kardiológián, ahol egyébként lelkiismeretesen vizsgáltak meg, három nap, plusz a negyedik nap az eredmény átvétele, időmbe és fáradságomba került. Plusz még persze a drukk, hogy a szívemnél ne találjanak semmit és megkapjam az engedélyt a kisműtétre.

Mondhatnám azt is, hogy az örökös orvoshoz járás miatt nem is érek rá magammal foglalkozni, de ez nem igaz. Ha nem foglalom le magam, akkor állandóan gondolkodom, vívódom magammal, szeretnék kicsit örülni valaminek, de úgy látszik én már igazán nem tudok örülni semminek sem.

Végre megkaptam a kardiológusi szakvéleményt, a szívem olyan amilyen, ezt mindig tudtam de az ultrahang (a 24 órás EKG készülék), csak megerősítette a szívproblémámat, viszont amiért oda mentem, arra a szakember azt írta: az elektromos cauter nem javasolt. Ezzel vagy nem akart állást foglalni, vagy lusta volt utánanézni az igazságnak.

A lényeg az, megbeszéltem a gasztroenterológus főorvossal, hogy megkeresem a Városmajor úton a készüléket beültető orvost. Hosszas telefonálgatás után, egyébként nagyon kedvesen, közölte: minden további nélkül elvégezhető a műtét, ha kell, írásban is közli ezt. Nagy kő esett le a szívemről, de elgondolkodtam. Feltétlenül a beteg feladata az oknyomozás? Úgy látszik, ha élni akar, akkor igen. Most 2009 február 14- ét írunk, és kezdem elveszíteni a türelmemet. A lelkem háborog, és egyre inkább úgy érzem, hogy kár harcolni, mert a harcos, akaratos betegeket az egészségügy nem szereti. Az örökös izgalom, a permanens idegeskedés a problémamegoldás miatt a gyomromra húzódott, most majd a polipektómia után vizsgálhatják a gyomromat is.

Február 25-én megyek kontroll CT vizsgálatra, és remélem, végre egy kis nyugalom következik az életembe.

Megígérem, ezután bármi történik velem az életben, már nem fogom megírni, mert egyrészt szeretném, ha senkit nem ijesztenék el, nem okoznék félelmet senkinek az egészségügyi ellátással kapcsolatban.

Végül szívből kívánom mindenkinek, ne kelljen ebbe a hálóba bekerülnie, és ne kelljen önmagát idegesítenie, ha már egyszer bekövetkezett a baj.

Budapest 2009. február 15.

Hozzászólások

@

Küldés