Merülés

Szabó Sylvia  2011.10.26. 5:07

Merültünk este, a félelmetes sötét vízben, és nappal, olyan kristálytiszta vízben, hogy kilométerekre elláttam.

Úgy emlékszem, 13 éves fruska lehettem, amikor a Delta tudományos magazinban láttam David Attenborough egyik természetfilmjét az Ausztrál Nagy Korallzátonyokról. Tátott szájjal néztem a film rövid részletét, és forrófejű tini lévén arról álmodoztam, hogy ha megnövök, akkor én is elmegyek oda búvárkodni. A saját szememmel nézem meg a víz alatti világ csodáit.

Az évek teltek és bár ide-oda sodort az ár útjaimon, David Attenborough természetfilmjeit továbbra is kitartóan, őszinte csodálattal néztem. Tudatomban és tudatalattimban minden egyes ismeretterjesztő film táplálta a már megszületett „Menetkémet”. Így hívjuk mi Gömörben a kalandvágyat, az utazás szeretetét és az utazás utáni vágyat.

Az ár egy évtized után Londonba sodort, és itt volt először alkalmam és főleg lehetőségem egy búvárklub tagjává válni. Zöldfülű újoncként nagy élvezettel tanultam a búvárkodás csínját-bínját. Jó úszó lévén nem volt gondom a vízben, és a szájon való lélegzést is gyorsan elsajátítottam. A tanfolyam záróvizsgája a nyílt vízben merülés volt, amit a csapat közös megegyezés után Málta szigetére tervezett. Az azúrkék tenger és a napfényes égbolt gondolata mindnyájunkat mérhetetlen törekvésre ösztönzött, és hetente terveztük tovább az hamarosan ránk váró napokat.

Hat hónap rendszeres heti gyakorlás, technikai és módszertani felkészülés után eljött a nap, amikor is a tanfolyamvezető ismertette a várva várt máltai hét részleteit.
A gyakorló medence szélén állva vártuk a tanár úr megérkezését. Késett. Mikor aztán megjelent az ajtóban az arcáról lerítt, hogy nincs jó híre. „A máltai búvárutunk támogatás hiánya miatt nem valósul meg. DE... – emelte meg a hangját, s egy kis csillogást lobbant a szemében – Van egy kárpótlásom. Kicsit más, de megismertet benneteket a nyílt vízben való merülés szépségével és teljes értékű búvárokká avat. Anglia déli partján fogunk merülni.”
Olyan csend lett az uszodában, mint a templomban a Mi Atyánk után.
Mindegyikünk gondolatai csendben rendeződtek.

Az első nyílt vízben való merülés hat hónap kemény gyakorlás után az angliai tengerben, méghozzá áprilisban...! A víz hőmérséklete maximum 13 fok, látási viszonyok maximum 30 centiméterre. Egy világ omlott bennem össze és bár nem vallottam meg a többieknek, éreztem és tudtam: én nem megyek merülni az angol hideg vízbe. Vesszen a pénz!

El is veszett.

Többet nem mentem a búvárklubba és pár hét szomorkodás után az ár már más célok felé sodort tovább.

Egy évtized telt el azóta.

Éppen a napokban egy éve annak, hogy az ár Bali szigetére sodort. Hátizsákos turistaként ízleltem meg e varázslatos sziget megannyi szépségét, csodáját. Két nappal az érkezésem után az egyik utazási könyvemben olvastam egy helyi szállodáról, ahol gyermekekkel foglalkozó jótékonysági szervezet működik. Fel is kerekedtem, hogy megkeressem a szállodát – mivel új szálloda után is kellett néznem –, de engem elsősorban a jótékonysági szervezet munkája érdekelt igazán.

Megérkezésemkor óriási meglepetés ért. A szálloda már nem helyi tulajdonban volt, hanem egy dán üzletasszony tulajdona több mint két éve, aki itt búvár iskolát is nyitott. (Ennyit az utazási könyvem 2010-es kiadásáról...)

Amint beléptem az épületbe zsigerből azt éreztem: itt a helyem! Az évekkel ezelőtt elvetett búvármag itt fog új életre kapni. És bár nem volt tervbe véve a búvártanfolyam háromhetes itt-tartózkodásomba, a délibábként felbukkant lehetőségre minden porcikám igennel válaszolt. Még aznap délután beköltöztem a szállodába, ami tele volt új és tapasztalt búvárokkal a világ minden részéről. Első vacsorámat egy hatfős társasággal fogyasztottam, akik aznap fejezték be a búvártanfolyamot egy esti merüléssel. A vacsora végére olyannyira „megfertőztek”, hogy másnap reggel bejelentkeztem az ötnapos tanfolyamra.(Könnyű Katát táncba vinni, ha maga is akarja...)

A múltban tanult búvárismereteim olyan gyorsasággal törtek tudatom felszínre, hogy magam is meglepődtem. Majd jött a medencében való gyakorlás. Minden simán ment mindaddig, amíg az egyik alapgyakorlat elsajátítására került a sor. (Én már ezt tanultam, de mindig is féltem tőle.) Víz alatt levenni a búvárszemüveget, majd visszatenni és vízteleníteni, hogy újra használható legyen. Ez bizony ismét próbára tett és úgy ittam a medence vizét, mint a finom bort! Tanárom türelme és folyamatos biztatása végül is meghozta a kívánt eredményt, és a medence biztonsága után a nyílt tengeren, tíz méter mélyen, bár félelemmel tele, de mégis sikerült levennem és visszatennem a maszkot.

Átmentem a vízkeresztségen és a víz szerelmese lettem.

Bali tartózkodásom alatt hét alkalommal merültem. Minden egyes merülés felszabadultabb és sikeresebb volt. Az élmény erősödött. Merültünk színpompás korallzátonyok között, hajóroncsot fedeztünk fel, úsztunk halrajban és láttunk rájákat. Mesés az élet a felszín alatt – egy másik világ! Három csodálatos hét után búcsút vettem Balitól, és engem az élet újra sodort tovább.

A Balin kapott búvár-igazolványomon éppen hogy csak megszáradt a pecsét, amikor megérkeztem a Földgolyónak arra a földrészére, amiről gyerekkorom óta azt hallottam „Oda egy teljes nap az út repülővel!”
Cairns, Ausztrália. A Nagy Korallzátonyok kapuja!
Szavakban ki nem fejezhető izgalommal éltem meg az érkezést és az ottlét első óráit. Az óceánhoz rohantam pár órával a megérkezésem után, majd két nap múlva felszálltam egy búvárokkal teli hajóra. Ötnapos aktív búvártúrán vettem részt a Nagy Korallzátonyok birodalmában. És azon túl az Osprey sziget térségében, ami túl van a Külső Zátonyokon és már nem a Nagy Korallzátony Nemzeti Park része.

Öt napfényben szikrázó és azúrkék tengerrel átölelt nap alatt tizenkét alkalommal merültem. Úsztam cápák fölött, alatt és között, baracuda halrajjal és pici angyalhalacskákkal. Etettem óriási tőkehalakat, és láttam, ahogy etetik a cápákat tizenhat méter mélyen. A cápák élelem iránti őrjöngése rémisztő, de egyben gyönyörű volt. Ez utóbbi olyan óriási élmény volt az egész csapat részére, amely próbára tette nem csak a búvár-képességeinket, de az idegeinket is. A félelemmel itt kezet kellett fogni, hogy segítsen megtenni a lépést ehhez az életre szóló élményhez. A szívem olyan hevesen meg soha nem dobogott, mint amikor beleugrottam a kék vízbe, merülésre készen, de a hangja csitult, ahogy lassan méterről méterre ereszkedtem lefelé. Háromdimenzios moziban találtam magam, ahol a David Attenborough filmjéhez hasonlót nézhettem. Azonban ez egy egyedi, megismételhetetlen felvétel volt számomra!

A tini álma valóra vált!

Merültünk este, elemlámpákkal, a félelmetes sötét vízben, és nappal, olyan kristálytiszta vízben, hogy kilométerekre elláttam. A napszakok és a víz alatti élet mindig új, eddig nem látott arcát mutatta. Láttam milliónyi színes, szebbnél szebb halat, rájákat, tengeri csigát, rákot minden színben és nagyságban, tengeri csikót, kígyót, sőt még tengeri uborkát is. És a lét odabent a testemben egy olyan mély meditációs békére talált, mint még soha. Nem hiába mondják a gyakorlott búvárok, hogy merülni csak tiszta és üres fejjel lehet, mert a gondolatok (amiket ugye magunk gyártunk) váltják ki a pánikot, a búvár egyik nagy ellenségét.

Amikor első alkalommal értem 29,8 méter mélyre, ahol 28 fokos volt a víz hőmérséklete, és a tenger kristálytiszta kékje ölelt át, akkor értettem meg újra a már sokszor megtapasztalt bölcsességet: Az élet azoké, akik hisznek az álmaikban és hallgatnak a belső hangra. Követik azt, bármi legyen is, felvállalva az összes felelősséget és áldozatot, ami ezzel jár.

Hobbi vagy szórakozás? Nálam állandó rajongás a merülés.
A búvárkodás egy életre a hobbim, és alig várom, hogy oda sodorjon legközelebb az ár, ahol újra merülhetek.

A szerző felvételei

Hozzászólások

@

Küldés