A kulisszák mögött

Kabók Zita  2012.10.23. 4:51

Beszámoló egy tévés műsor forgatásának színfalai mögül.

A BBC tavaly megnyitotta Médiaváros nevű központját Manchester mellett, és északra költöztetett több mint kétezer alkalmazottat, több tévé- és rádióprogrammal együtt. Mivel a forgatások a helyi stúdiókban folynak, sokszor toboroznak nézőközönséget. Így sikerült nekünk is jegyeket szerezni és betekintést nyerni egy gyerekeknek szóló showműsor kulisszatitkai mögé.

Unokahúgaim és férjem kíséretében a kapunyitás előtt a BBC egyik helyi épületében várakoztunk. Pár perc múlva már hemzsegett a hely a stúdió asszisztenseitől. Mikrofonnal a fejükön, feketébe öltözve, papírkötegekkel a kezükben fel-alá futkostak. Alá kellett írnunk egy szerződést, miszerint beleegyezésünket adjuk ahhoz, hogy a programban megjelenhessünk. Közben a sor is beindult, megkaptuk a számunkat, és egy táblát is választhattunk.

Mit gondoltok, ki fog nyerni, Mark vagy Sam? -- kérdezgették az asszisztensek. Kiválasztottuk a táblákat a kedvenc műsorvezetőnk nevével, majd letelepedtünk a közeli székekre. Mindeközben a tévések meg sem álltak. Pár perc múlva megkérték azokat, akik aláírták a szerződést, hogy menjenek fel fényképezni, hogy mindenki fényképét hozzá tudják csatolni a szerződéséhez. Majd egy idősebb hölgy szaladt ki a stúdióból egy majomnak öltözött emberrel: -- Mindenki, akinek a jegye száma egy és hetven között van, jöjjön ki az épület elé a forgatásra.

Mivel korán érkeztünk, mi is benne voltunk az első hetvenben, így kivonultunk az épület előtti térre. A kamerások már vártak bennünket. Félkörbe állás, a gyerekek az első sorba, a majomemberrel középen, felnőttek a hátsó sorban. Integetnünk kellett a táblákkal, és felelgetni a műsorvezető kérdéseire.

A jelzésre integetünk, a kérdésekre kórusban felelgetünk, idenézünk, odanézünk, a tévések biztatnak, megint integetünk. Csend, felvétel, újra, újra meg újra, mígnem azt mondják vége, és bemehetünk. A műsor kezdete előtt nagy a sürgés-forgás, már mindenki a helyén ül, de folyton felállítanak, üljünk odébb, majd vissza, mégis odébb. A műsor kezdetére mindennek a helyére kell kerülnie.
Mielőtt megkezdődik a forgatás, a stúdióvezető megmutatja a kamerákat: van, amelyik a levegőben mozog, nagyon gyorsan, és a nézőközönséghez is nagyon közel halad el. Majd bemutatják Lee-t, aki a forgatások között szórakoztat majd bennünket.

Amíg készülnek a műsor kezdetére, Lee tanít be minket a különböző erősségű tapsolásra, nevetésre, ujjongásra. A kezeink már fájnak, a hangszálaink sem bírják már, pedig még el sem kezdődött a műsor.
Egyszer csak bejön egy angol, Laweson nevezetű fiúcsapat, és megkezdődik a forgatás. Lee integet a háttérből, mikor kell tapsolni, ujjongatni… A fiúk pár perc múlva befejezik a zenélést, majd ismét szünet következik. Persze mi nem kelhetünk fel, türelmesen kell végignéznünk a sürgést-forgást. Lee ismét megjelenik, és bennünket szórakoztat, majd felkészít a következő forgatási szakaszra.

A kamerák középpontjában három kisszínpad, a középsőre lépcső vezet fel. A filmezést három nagy kamerával végzik, alattunk képernyő, azon pörög a műsorvezetők szövege. Ezen kívül vagy harminc asszisztens készíti elő a színpadot, húzzák a kábelt a kamerások után, papírral futkosnak, vagy a kellékeket osztják ki.
Mindenki összhangban dolgozik, a felvételvezetőnek senki nem mond nemet, ha kezdés van, ő csak jelez, és mindenki a helyére áll. Ilyenkor Lee, a szórakoztatónk is rögtön eltűnik, még akkor is, ha épp a mondat közepén tart.

A következő részben végre meglátjuk a két műsorvezetőt, Markot és Samet. Lee a háttérből mutatja, mikor kell tapsolni, míg ők ketten bevonulnak, és felkonferálják a műsort. Minden hibátlannak tűnik, mígnem a felvételvezető újra kiküldi őket, és újra kezdődik a felvétel. Újra bejönnek, újra elmondják ugyanazt a szöveget. Úgy tűnik sikerült, mert folytatják a műsort, bemutatják a zenészeket, akik az előbb nekünk játszottak. Persze a tévében vetített műsorban mindent más sorrendben vetítenek majd. A zenészek interjút adnak, a gyerekek teszik fel nekik a kérdéseket.

Végre vége a tízperces interjúnak, aminek a forgatása egy órába telik.
Ezek után láthatunk még családi vetélkedőt, szülők táncát, süteménydíszítő versenyt, melyben a két műsorvezető vett részt egymás ellen.

Hihetetlenül látványos minden: a díszletek szinte percenként változnak, a színek a szivárvány színeiben pompáznak, a világítás egyik percben kék, másik pillanatban lángoló tűz fényeiben úszik. A falak megnyílnak, pörögnek, újabb és újabb szereplők bukkannak elő. Ámulok a szervezésen, hogy minden a helyén van, és akkor, amikor éppen szükséges. A nézőkre is mindig gondolnak, mozgatható tévéket tesznek elénk, ha kandi kamerás vetítést közvetítenek.

Végül elérkezünk a végső vetélkedőhöz, amikor a nyertes család utolsó kihívása következik. A nézőközönségben mindenki egy puha labdát kap. A család tépőzáras kezeslábas ruhába öltözködik. A mi feladatunk, hogy a labdával eltaláljuk őket, amely a ruháikra tapad. Minél több labdát szereznek, annál több ajándékot kapnak. Kézzel azonban nem szabad hozzányúlniuk.

Először a dobást kell begyakorolnunk. Lee újra kioktat minket, hogy a kamerásokat ne célozzuk, és csak akkor dobjuk a labdát, ha a család közeledik. Indul a játék, apa és lánya henteregnek a labdákban, futnak a nézők felé, hogy minél több labda rájuk ragadjon. Majd következik a nyereményosztás, mígnem értesítik a felvételvezetőt, hogy a labdadobás klipje nem sikerült. A műsornak vége, a műsorvezetők, családok már nincsenek a színpadon, csak a labdadobást kell újraforgatni. Hogy élethűbb legyen, a felvételvezető kénytelen a színpadon futni, hogy megmutassa, hogyan célozzunk.
Újra kiosztják a labdákat, a felvételvezető szalad, mi dobálunk.

Majd véget ér a három órás forgatás, melyből egy negyvenöt perces műsort vágnak majd össze, ami januárban kerül a képernyőkre. Nemcsak a gyerekeknek, de számomra is maradandó élmény volt betekintést nyerni a kamerák világába. Profi munkatársak, hihetetlen összhang működött a teamben, az eszközök, amelyeket használtak, mind csúcstechnika. Elismerően tekintettem az operatőrökre.

Másrészt csalódtam a műsorvezetők tehetségében. Mindig odaléptek, ahová kérték őket, a sminkesek szaladgálhattak utánuk, a ruhájukat sem nekik kellett maguknak igazítani, a szöveget az orruk előtt vetítették, csak elolvasni kellet. Nem egyszer, vagy ennek ellenére is, vagy mást olvastak, vagy rossz kamerába néztek, elnevették magukat, és szinte mindig miattuk kellett újra forgatni.

Ez az élmény teljesen megváltoztatta a médiáról alkotott véleményemet. Rájöttem, hogy a legkeményebb munkát nem a műsorvezetők végzik, hanem azok, akik soha nem kerülnek a képernyőkre. Akik öltöztetnek, a hangot állítják be, sminkelnek, rendezik a műsort, összeállítják a szöveget vagy a programot, összevágják a filmet, kezelik a világítást, irányítják a díszletet, és még sorolhatnám.

A háttérmunkások professzionalizmusa teljesen megihletett. Leginkább nekik köszönhetjük a tévében vetített műsorokat. Egy biztos, ezután teljesen más szemszögből fogom nézni ezeket a programokat.

Hozzászólások

@

Küldés