A meddőség titkai

Póda Erzsébet  2004.10.22. 11:45

Vajon ki ne ismerne közülünk olyan történetet, amelyben az évekig meddő házaspárt az élet egy kisbaba örökbefogadása után ajándékozza meg saját gyermekkel?

Vagy a rossz házasságból nem születik gyermek, ám amint elválik egymástól a pár, az új kapcsolatukban itt is, ott is rögtön jelentkezik a gyermekáldás? Vagy amikor a gyermektelen házaspár ismerősei közül elhalálozik valaki, maga után hagyva egy vagy két árva kisgyereket? Vajon csúnya tréfát űz velünk a sors, vagy éppen ellenkezőleg? Úgy alakítja életünket, hogy olyan feladatokat kapjunk, amelyek csiszolják emberségünket, nemesítik lelkünket.

Körülbelül minden tíz-tizenkettedik párkapcsolatot érinti a nyomasztó probléma: nem születik gyermekük, kapcsolatuk tehát meddő. A hagyományos orvosi felfogás szerint akkor beszélünk meddőségről, ha rendszeres, fogamzásgátlástól mentes szexuális élet ellenére sem jön létre terhesség. Egyes orvosok egy év sikertelenség után mondják ki az „ítéletet”, mások két év után. A meddőség lehet elsődleges (ha még nem született a nőnek gyermeke) és másodlagos (amikor már volt korábban terhessége). Az esetek fele-fele arányában a férfi vagy a nő a „hibás”. A férfiak sokáig nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy talán bennük rejtőzik a gyermektelenség oka. Úgy vélték, nem lehetnek terméketlenek, ha a férfiasságuk megfelelően működik. Sokan egyáltalán nem voltak hajlandóak kivizsgálásokra menni, egyszerűen a homokba dugták a fejüket. Az orvostudomány azonban meggyőzte őket (legalábbis nagy részüket), s mára, szerencsére megváltozott a férfiak hozzáállása is. Amennyiben ők is komolyan gondolják a gyerekvállalást, éppúgy részt vesznek a kezeléseken, mint a nők.

A meddőség okainak skálája rendkívül sokrétű, általában szervi, de lehet lelki eredetű. Tájainkon általában a hormonrendszer működési zavara miatt bekövetkezett, vagy a szervi eredetű meddőséget kezelik. A lelki eredetűvel egyáltalán nem foglalkoznak a szakemberek (orvosok), legalábbis nem a megfelelő módon. A rendelőben jelentkező „meddő” nőt a szokásos teljes kivizsgálások után szinte kivétel nélkül hormonkezelésnek vetik alá. Ha sikerül megállapítani valamilyen hormonális vagy szervi elváltozást, természetesen annak kezelésére helyezik a hangsúlyt, ám ha semmilyen nyilvánvaló okot nem találnak – marad a hormonkészítmények szedése, s a művi megtermékenyítéssel való próbálkozás.

Egy felmérés alapján, az orvosok az esetek kilencven százalékában megtalálják a meddőség okát, s csak az esetek tíz százalékában marad ismeretlen. Tudásunk mai állása szerint, amennyiben a pár megfelelő időben, és megfelelő helyen (!) kerül orvoshoz, meddőségük 85-90 százalékban kezelhető. Az orvostudomány tehát nagyot lépett előre a meddőség kezelésének területén, hiszen történtek már szép eredmények hormonkezelésekkel, a már említett művi megtermékenyítéssel (a petesejt méhen belüli megtermékenyítésével), vagy éppen a lombikbébi-program (a petesejtet a női szervezeten kívül termékenyítik meg a spermiummal, majd beültetik az anyaméhbe) alkalmazásával.

De mind a mai napig előfordul, hogy orvosilag teljesen egészségesnek ítélt házaspárnak sem művileg, sem a megtermékenyített petesejt beültetésével nem sikerült gyermeket nemzenie. Az okok ilyenkor szinte mindenki számára egyértelműek, tehát pszichés eredetűek, mégsem foglalkoznak vele -- a mai napig sem -- megfelelő szinten. A meddőnek ítélt házaspárt – legalábbis nálunk -- soha nem küldik pszichológushoz.

Talán még jobbak lennének az eredmények, ha a hormonkezelést megelőzően, közben vagy esetleg a sikertelen próbálkozások után figyelmet szentelnének a meddő nők (és férfiak) pszichoterápiás kezelésére is. Külföldön már feljegyeztek olyan eseteket, amikor a meddő nők (vagy házaspárok), akik több évig próbálkoztak sikertelenül, pszichoterápiás kezelésben részesültek. És a programban résztvevők hatvan százaléka nem sokkal ezután jelentkezett a gyermekáldás. De több felmérés és vizsgálat is bizonyította (kontrollcsoportok egybevetésével), hogy a pszichoterápián, beszélgetős terápiákon résztvevők között lényegesen (az esetek 50-60 százalékában) megnövekedett a teherbeesés aránya.

A vizsgálódások fényt vetítettek arra is, hogy a gyermekkorban elszenvedett szexuális vagy fizikai erőszak, vagy más, fel nem dolgozott negatív élmény és trauma is okozhat meddőséget. Felmérések igazolták azt is, hogy a depresszió vagy a stressz is okozhat meddőséget. Mint ahogy a stressz, a fokozott fizikai aktivitás, vagy a különleges események miatt például elmaradhat, vagy rendszertelenné válhat a menstruáció. Gyakran előfordulnak olyan esetek, amikor a meddőnek ítélt házaspárnak, miután már feladták, egy idő múlva mégiscsak született saját gyermeke. Ez is bizonyítja, hogy a sikertelenség okozta depresszió, tehát maga a lelki teher is okozhat meddőséget.

Mindannyian tudjuk már, hogy a természet öngyógyító és önszabályozó képességgel rendelkezik. Egy elmélet szerint a meddőség talán épp az anya és a meg nem született utód érdekében történik. Valószínűleg működik valamiféle evolúciós védekező mechanizmus, ami megakadályozza, hogy a gyermek nem kívánt környezetbe, vagy nem megfelelő feltételek közé szülessen. Tehát, ilyesmi előfordulhat, ha valójában rossz a házasság, ha a házastársak nem szeretik egymást, ha a házaspár kapcsolatában rejtett zavar van, ha a feleség nem érzi igazán biztonságban magát a férje mellett, vagy nem bízik meg benne. Mindez megakadályozhatja a terhességet, s talán magyarázatként szolgál az „ismeretlen eredetű” meddőségekre.

Nálunk azonban nem folynak ilyennemű terápiás kezelések, de még lélekgyógyászhoz sem küldik az érintetteket. Az orvosok a lehető legritkább (vagy csak végső) esetben küldik pácienseiket a pszichológushoz – vagyis inkább a pszichiáterhez. A meddőséget kezelő orvosok, nőgyógyászok sem folytatnak alapos, minden kérdésre kiterjedő beszélgetést pácienseikkel. Pedig talán gyakran egy tízperces bátorító beszélgetés sokkal többet segítene, mint a hónapokig tartó hormon- és egyéb kellemetlen orvosi kezelések.

Egy témában kutató megjegyzése szerint az orvoslás nálunk manapság még mindig hadilábon áll a pszichológiával, s ennek elsősorban a páciensek, jelen esetben a meddő nők viselik következményeit. Annál is inkább igaz ez a kijelentés, mivel a nők köztudottan érzelmi lények, akiknek életében alapvető és meghatározó szerepe van az érzelmeknek, érzelmeik kifejezésének.

De mi nők is többet tehetnénk saját érdekünkben, saját magunkért. Illene például sokkal jobban ismerni saját testünket. Mert egyelőre úgy tűnik, nem várhatjuk el túlterhelt nőgyógyászunktól, hogy tájékoztasson betegségünk természetéről -- azt pedig végképp nem, hogy részletesen feltérképezze szervezetünk működését, sajátosságait. S ha orvosunknak nem jut eszébe pszichológushoz küldeni bennünket, akkor menjük el mi magunk. A fejlett országokban már az embert a lelkével együtt kezelik. A tömeges balesetek vagy tömegeket ért trauma után nemcsak az orvosok, hanem a lélekgyógyászok is „akcióba” lépnek. És így van ez rendjén: az embernek ugyanis igenis van teste és lelke is! Ha testi tüneteinkre az összes szükséges (és alapos) orvosi kivizsgálás után sincs magyarázat, akkor máshol kell keresgélnünk -- mégpedig lelkünk bugyraiban.

A meddőséget ma már többféle módszerrel is kezelik. A művi megtermékenyítésen és a lombikbébi programon kívül eredményesek lehetnek a homeopátiás módszereket, vagy az Európa-szerte ismert Jónás-módszer. Fontos lenne azonban felismerni azt is, vajon a nő tudatalatt is készen áll-e az anyaságra, gyermekvállalásra.

Hozzászólások

@

Küldés