A röszkei táborban (2)


Wolner Annamária  2015.10.7. 0:23

Munkatársunk Röszkén járt. Még a migránsok támadása előtt. Három napba sűrítve meséli el helyszíni élményeit.


2015. szeptember 12. szombat, a második 24 óra

Az esőfelhők reggelre elvonultak. A gyűjtőponton már kora délelőtt több százan várakoznak. Tegnap, több, mint 3000-en voltak. Ez a szám csak nőhet. A rendőrök a helyükön, kordonban állnak a buszokra várakozók sora előtt. A segítők a sátraikban, a fotósok, a média és a sajtó emberei mindenhol. Sátrak szerteszéjjel, ugyanott folytatódik az „élet“, ahol tegnap és tegnapelőtt. A szemét ma mintha kevesebb volna, hiszen még csak reggel van. A menekültek meg csak jönnek és jönnek a sínek mellett.

11 óra múlt. A nap magasan jár és tűz le ránk. Elindulok egy cseh fotóriporter kollégámmal a síneken végig, a szerb határ felé. Szemben araszoló menekültek jönnek, kisebb-nagyobb csoportokban, 10-20 fő. Nők, gyerekek és pár férfi. Néhányan mondanak valamit, de nem értjük. Ahogy nézem őket, kérdések sora vetődik fel bennem, amelyek mindegyikünkben. Kik ők, és honnan jönnek? Valóban háború elől menekülnek, ahogy azt mondják? Tudják-e egyáltalán, hová, mely ország földjére léptek épp illegálisan, és ezért a törvények szerint eljárás indul ellenük? Ki és mi húzódik az egész mögött? Ki mozgatja őket? Bizalmatlanságunk velük szemben érthető. Idegenek, törvényt sértenek, nem tudjuk, mit akarnak, ki bújik meg közöttük.


Záporozó kérdések kereszttüzében

Megállnak. Tolmács megy eléjük és informálja őket. Két segélyszervezetes fiatal lány vizet oszt. Meleg van. „Welcome Refugees!“ angolul és arabul egy kartonpapíron. Az ausztrál tévéstáb riportere egy kisebb csoportot kiemel az épp szembejövő tömegből. Megállítja őket a síneken, pontosan középen. „Welcome, you are in Hungary. (Üdvözöljük, Magyarországon vannak.) És már teszi is fel a kérdéseit. És kérdezek én is.
Pusztítás, háború, félelem, rossz! Ez a válasz az első kérdésre.
Honnan s miért menekülnek? Szír férfi, úgy 55 körül. Kezében egy hároméves forma fiú. Az unokám és a családom, mutat előbb a fiúra, majd a kukoricás felé induló kis csapatra. Három nő, egy nagyobb fiú és két lány.
– Kik ők? – kérdezem. – A feleségem, két húgom, és a gyerekeim.
– Honnan jöttek, merre tartanak, és mit tudnak Magyarországról? – záporoznak a kérdéseim.
– Németország a cél. Jobb élet. Ahonnan jövünk, ott nem jó. És visszaút sem. Nincs is hová: sem iskola, sem munka, sem otthon.
– Miért a kukoricás felé gondolják az utat előre? – mutatok a még mindig ott állókra. – Hisz a gyűjtőpont arra van, a sínek mentén, s nem az oldalcsapásban.
– Mert akkor bevisznek a táborba. S mi nem akarunk menni! – mondja, egészen jó angolsággal.
– Így is, úgy is beviszik. Kukoricáson át vagy országút mentén haladva, ezzel kikerülve a gyűjtőpontot, mindegy. A rendőrök előállítják. Jobban teszik, ha mégis a sínek mellett haladnak, buszra szállnak, és táborba mennek! – mondom én.
– De az soká tart. A tábor, a regisztráció. És nem akarnak maradni. Menni tovább, át az országon – mondja.
– Idegen országba léptél, a törvényeknek megfelelően regisztrálnod kell! Ezt nem csak neked, nekem is meg kell tennem, ha más országba megyek. Nincs kivétel csak törvény! – magyarázom, amikor megérkezik hozzánk az egyik tolmács. Innen átveszi őket, mond nekik valamit a maguk nyelvén, s bizonyára sikerül az, ami nekem nem, mert a férfi int a családnak, és mégis megindulnak a tolmáccsal a gyűjtőpont felé.

Semira, a kislány, rózsaszín kabátban

Néz rám, nagy barna szemeivel, kissé félszegen áll egyik lábáról a másikra. Mikor megszólítom, hirtelen körbenéz. Mintha keresne valakit. Mutatok magamra, és mondom a nevemet. Mosolyog. Kutatok a táskámban, nézi a kezem mozgását. Vajon mi kerül ki onnan? Amikor felé nyújtom a csokit, sötét szeme felcsillan. – Vedd el! – mondom, de nem nyúl érte. – Semira! – hallom valahonnan. Követem a kislány tekintetét, aki jobbra az egyik sátor felé néz. Egy fiatal, nagyon szép arcú nő közeledik. A kislány megindul felé. Kezemben a csokival melléjük lépek. A nő nem beszél angolul. Mond valamit a kislánynak, mire az felbátorodik, és a csokiért nyúl, halkan motyog valamit, de nem értem. A sátrak fele indulnak, én a buszok felé.


Hogyan tovább?

Fiatalok, csoportban, a szerbiai Horgos felől. Nagyrészt fiúk, férfiak. Az én fejemben is szöget üt a gondolat, és érdekel a kérdés: huszon- és harmincéves, erejük teljében lévő, egészséges férfiak miért nem harcolnak otthon, a hazájukban, hazájukért, a családjaik és a saját maguk jobb létéért? Miért hagyják ott az ellenség martalékává válni a szülőhazájukat, és vállalkoznak arra, hogy menekültként vándoroljanak országokon át valahová, ahol nem tudhatják, mi vár rájuk. Jobb élet reménye, egyenlő Németország? És földi paradicsom? Melléjük szegődöm, átlépem velük a „határt“ és jövünk együtt a gyűjtőpont felé. Én papírokkal a zsebemben, Európai Uniós állampolgárként. Ők papírok híján, törvényt sértve, illegálisan. A sínek vezetnek előre. Az egyik közülük jól beszél angolul, Sami a neve, és leírja angolul a jegyzettömbömbe: Sami from Syria. Törökországban voltak egy ideig, de nem volt jó, így elindultak tovább. Úti céljukon már meg sem lepődöm: Németország! Mindketten, mutat a mellette álló fiúra, egyetemisták vagyunk, vagyis voltunk. Dolgozni szeretnénk, új életet kezdeni. Esélyt a jobbra – válaszol a kérdéseimre. – Hogyan tovább? – nézek rájuk, miközben megérkezünk a gyűjtőpont első segélyszervezetes sátrához. – Az egyetem már csak egy álom. De talán vár ránk még valami helyette – szólal meg Sami barátja, és Sami fordít angolra. – Hazamenni már nincs kihez. A testvéreim szanaszét. Csak az apám maradt otthon egyedül. Öreg is, beteg is. Nem is akarta, hogy eljöjjek. Féltett! Anyám két éve meghalt – mondja. Elköszönök tőlük, mutatom, hol kaphatnak inni, enni, és merre vannak a buszok, amelyek a táborba szállítják őket. Utoljára azt még megkérdezem, akarnak-e a táborba menni, ujjlenyomatot adni? Regisztrálni. Nem akarnak, de tudják hogy muszáj.


Az előre homályban, vissza már nincs út

Megint a szerb határ felé indulok. Másfél kilométer a gyűjtőponttól. Naponta hányszor teszem meg, oda-vissza, már nem is számolom. Hány kilométer az én lábamban, és hány a sok gyerekében, asszonyéban, nőében. Elhagyott, rongyos cipő a földön, a sínek közt. Vajon kié volt? És benne hány kilométer van? A kerítéssel szemben megállok: négy méter vas, huzal és pengeél. Hétfőn felkerül a kapu is a sínekre: a vasúti kapu, amit már készítenek. Magyarország szigorított törvénye szerint, amely kedden lép életbe, teljes lesz a határzár, vagyis senki nem lépheti át a „zöldhatárt“. Vajon tudják ezt a menekültek?
– Van, aki már értesült róla, van aki itt tudja meg – mondja egy MTI-s kolléga. Vele fordulunk vissza újra a gyűjtőpontra, ahol folyik tovább az elszállítás. A csuklós buszok egymás után állnak be, a rendőrök kordonban, mellettük egy újabb sor: katonás rendben a menekültek. A férfiak hangosan beszélnek, számunkra érthetetlen nyelven, a tolmács fordít. A rendőrök segítőkészsége ma is példás, türelmükről, erejükről, teherbírásukról már nem is beszélve.


Változatlan a koreográfia: előbb a nők, gyerekek, majd a férfiak. Családok próbálnak együtt maradni. Épp elkapom egy fiatal nő tekintetét, szemében riadalom. A gyerekei már fenn vannak, most ő következik. Áll a buszlépcső első fokánál, és kétségbeesetten tekintget vissza. Valakit keres a sorok közt. Kérdezi a rendőrt, az válaszol: To Camp! (A táborba!) Fel kell szállnia. Már a buszról, az ablaküvegen át látom az arcát, még mindig keres valakit. Majd a derült arckifejezést, amint megtalálja. Követem. Egy férfi integet a sorból. Kis idő múlva a férfi is ott áll a buszajtó előtt. Épp hogy feljut még, az utolsók között. Zárul a kék csuklós ajtaja, és nagy döccenéssel megindul velük.

(Folytatjuk)



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

A röszkei táborban (3)

Wolner Annamária

Munkatársunk Röszkén járt. Még a migránsok támadása előtt. Három napba sűrítve meséli el helyszíni élményeit. A határzár előtti utolsó nap.

2015.10.12.    6


A röszkei táborban (1)

Wolner Annamária

Munkatársunk Röszkén járt. Még a migránsok támadása előtt. Három napba sűrítve meséli el helyszíni élményeit.

2015.10.2.    11

A rovat további cikkei

Társkeresés applikációval

Tompa Orsolya

Kis házi felmérésünk a különböző társkereső applikációk világáról, eredményeiről. Sok adat, sok érdekesség!

2017.1.27.    5


Csajos fotózás

Szalay Mona

Sokszor olvasom, vagy hallom a fotózások előtt a következő mondatot: "Pár szép fotót szeretnék magamról, de egyáltalán nem vagyok fotogén."

2017.1.10.    1


Legyen ökokarácsonyunk!

Póda Csenge

Ha van rá módunk, ajándékozzunk kézzel készített termékeket, ezek a legkevesebb hulladékot vonják maguk után, emellett igazán értékesek.

2016.12.14.    14


Karácsony és szilveszter ünneplőben

Az év legsötétebb napjait mindig is összejövetelekkel, egymás közt, fények gyújtásával élték át az emberek.

2016.11.30.    1


Elképzelni a lehetetlent (7)

Zana Anita

Riportsorozatunkban kivételes fiatal sportolók történeteit mutatjuk be. A hetedik részben a tizenkét éves Bőr Marcival ismerkedhetünk meg.

2016.11.29.    27


Hat alapelv étrendünk megváltoztatására

Póda Csenge

Ha szeretnél tenni valamit a környezetedért, emellett vigyázni az egészségedre is, kezdd az étrended megváltoztatásával!

2016.10.27.    10


A maratoni futás hősnője

Póda Erzsébet

Sok mindent tanulhatunk az egykori, 86 évesen is maratont futó, Joy Johnson történetéből. Elsősorban azt, hogy mindenre képesek vagyunk, ha akarjuk.

2016.10.19.    39


Elképzelni a lehetetlent (6)

Zana Anita

Riportsorozatunkban kivételes fiatal sportolók történeteit mutatjuk be. A hatodik részben a Szőcs Marcival ismerkedhetünk meg.

2016.10.16.    5


Elképzelni a lehetetlent (5)

Zana Anita

Riportsorozatunkban kivételes fiatal sportolók történeteit mutatjuk be. Az ötödik részben a tizenöt éves Aranyos Dáviddal ismerkedhetünk meg.

2016.9.26.    484


A csúcs meghódítása

Kétszeres tüdőtranszplantáció után Magyarország tetején! A 24 éves Lendvai Anna mindent legyőzve meghódította a 8848 méter magas Kékestetőt!

2016.9.6.    13