A tisztelt tehetségtelenség kora (2)

Dóra Dalma  2011.8.10. 5:13

A legújabb népbetegség nem gyógyíthatatlan vírusok formájában terjed, hanem nullákban és egyesekben, az interneten, a médiában...

Hogy ne csak a napokban felbukkant gagyiról essen szó, nem hagyhatjuk ki a felsorolásból Fásy Ádám Zeneexpressz című műsorát sem, amely 2000-ben robbant be a köztudatba, és az óta is aranykorát éli. Megmagyarázhatatlan az, hogy hogyan képes több tízezer ember olyan fellépőkre tombolni, mint Fásy Zsülike vagy Sláger Tibó, hiszen sem esztétikai, sem zenei élményt nem nyújtanak, a legtöbb, amit adhatnak az, hogy elborzadunk azon, hogy ilyen tényleg létezik.

Ha optimistán szeretnénk szemlélni az utóbbi években lezajlott változásokat a hazai és külföldi zeneiparban, akkor talán nyugtatgathatnánk azzal magunkat, hogy ez tényleg csak egy vicc, társadalomkritika, görbe tükör, amit csak azért nem vállalnak fel az előadók, mert félnek, hogy elveszítik célközönségüket. Esetleg azzal is magyarázhatnánk a dolgot, hogy régen a művészetek területén a modern művészeteket, az új zenét, a nem megszokottat ugyanúgy elítélték vagy nem értették, mint mi azt, hogy manapság miért rajong a többség a buta, semmitmondó dolgokért.

Egy másik kasztja a meggazdagodott és elismert tehetségteleneknek, az erkölcstelenségüket és kellemes külsejüket kihasználó modelleknek nevezett luxuskurvák, eufemizmussal élve: escort lányok. Ezek a „modellek” abból élnek, hogy undorítóan gazdag és csúnya férfiakkal állnak össze, mutogatják magukat mellettük, szerelmet színlelnek, mindezt a sokmilliós ruhákért, sportkocsikért, a napi luxus fenntartásáért. Megfejthetetlen, hogy miért is nevezzük manapság modelleknek őket? Talán az lehet rá a válasz, hogy néhanapján megmutatják mellüket, és unalmukban kidolgozott testüket a férfimagazinokban, vagy az innen- onnan összeszedett pénzből ruhakollekciót csinálnak, és tervezővé avanzsálják magukat. Ennek eredménye pedig, hogy a lányok pont olyanok akarnak lenni, mint ők, és szépségideálként a felvarrott hajú, hidrogénezett cicababákat tekintik a még valódi szépséget jelentő Audery Hepburn vagy éppen Grace Kelly helyett. Nem kétséges: ha ezek a nők ismeretlen, hétköznapi emberek lennének, akkor mindenki szimplán prostituáltnak titulálná őket, ám így szégyen helyett, dicsfény vetül rájuk. Már Tolsztoj is megírta, hogy: „A rövid időre prostituáltak rendesen megvetettek, a hosszú időre prostituáltak pedig tiszteletben részesülnek.”

Bár már hosszú ideje nyílt titok volt, de újra aktualitást nyert a sokat emlegetett „dubajozás”. A kifejezés pontosan azt jelenti, hogy a dekoratív lányok – köztük sok magyar modell- napi 1000 euróért kiutaznak Dubaiba, és cserébe azt kell csinálniuk megrendelőikkel, amit csak megkívánnak tőlük. Szalai Vivien Hamis gyönyör című bestsellerében került újra terítékre a téma, hiszen a könyv egy rendszeresen kiutazó prostituált történeteit tartalmazza. A világ valóban azt sulykolja belénk, hogy minél több és drágább árucikkeket birtokoljunk, és minél több pénzünk, autónk és házunk legyen. De vajon ez lenne az egyetlen lehetőség arra, hogy meggazdagodjunk, hogy „elérjünk valamit az életben”? A könnyű pénzkeresés mindenki számára csábító lehet, ám a könnyű jelző valójában súlyos lelki terheket jelent, ezért érthetetlen, hogy egyesek hogyan képesek feláldozni önmagukat a pénz oltárán.

Összességében mondhatnánk azt is, hogy okosok ezek az emberek, hiszen tudják, hogyan kell kamatoztatni tehetségtelenségüket vagy dekoratív külsejüket, mert ha nem lenne hozzá minimális eszük, őket használnák ki, és nem ők tennék meg ezt fordítva. De ha tényleg van eszük, valóban az lenne a foglalkozásuk ami, és nem undorodnának meg maguktól az első perctől fogva, amint belekezdenek? Vagy tényleg fontosabb a pénz, akár még a boldogságnál is? A hagyományos felállás szerint a pénz arra van, hogy fenntartsa a meglévő harmóniát, hogy a boldog kapcsolatokkal rendelkező embereknek ne kelljen nélkülözniük az élethez szükséges javakat. Vagy megfordult volna ez a szerep, és már önmagában a pénz lenne a lényeg, és nem az, amihez hozzájutunk általa?

Olykor még nekem is megfordul a fejemben, hogy mennyivel könnyebb lenne, ha gátlástalanul, ruhákat ledobva törtetnék előre, eladva magam, és boldogan élhetnék, luxusban, gondtalanul, de mindig rájövök arra, hogy az erkölcsöket nem lehet csak úgy kiirtani az emberből. Az vagy ott van, vagy nincs. És ha a létezését el is lehet nyomni magunkban egy időre, hosszú távon biztosan nem sikerülhetne. Vigasztaló lehet az is, hogy azok az emberek, akik semmit sem tudnak felmutatni, talán pár évig a köztudatban élnek majd, és valamiféle ideált közvetítenek, de hullócsillagként fogják végezni. Az idő kitörli majd az emlékezetünkből őket, hiszen jönnek helyettük mások, akik ugyanazt tudják, amit ők: a semmit. És sajnos ugyanúgy a tehetséges, dolgozó és küzdő emberek elől veszik el a pénzt és a dicsőséget is.

Tény és való, hogy azt a kort éljük, amikor kevés energia befektetéssel sok mindent meg lehet szerezni és el lehet érni. De talán a fiatalabb generációt még nem késő arra nevelni, hogy diplomával, kemény munkával, nyelvtudással és céltudatossággal igenis sikeressé válhatnak, még ezekben a nehéz időkben is. Éppen ezért nem kell a látszólag gyémántokkal kirakott utat választani a sáros, nehezebben járható helyett!

Hozzászólások

@

Küldés